Lemez

Furcsa szerzetek

  • Vincze Ádám
  • 2014. február 23.

Zene

Négy különleges rocklemez még 2013-ból, amelyek mellett vétek lenne elmenni.

Bombus: The Poet And The Parrot Az egészen riasztó nevű Bombus svéd zenekar, és a nevét viselő, 2010-ben egy apró kiadónál megjelent debütáló lemeze után a második anyaga már az európai underground metálszíntéren mérvadónak számító Century Mediánál jött ki. A YouTube-on fellelhető koncertvideók tanúsága alapján a vállalhatatlanság határát súrolóan mindenhol a kereszt- vagy becenevükön szerepelő tagok - soroljuk is fel, mert annyira gyönyörű látni, tehát: Feffe és Matte: gitár/ének, Peter: dobok, Jonas: basszusgitár - ugyan láthatóan még a húszas éveiket tapossák, mégis sikerült teljes mértékben magukévá tenniük a rockzenében mostanában dúló retródivatot (trapézgatya, farmermellény, loncsos haj és szakállak mindenütt), másrészt pedig - ami a szerencsésebb dolog - képesek úgy zenélni, hogy még relatíve rossz minőségű, kézikamerás felvételen is megkérdőjelezhetetlenül átjön a dalaik energiája.

A The Poet And The Parrot pedig beigazolja a koncertvideókon látottakat. Érezhető ugyan, hogy a Bombus fiatal gárdája kitől tanult: megvan bennük a norvég Kvelertak beleszarós, mocskos, rock'n'rollos hozzáállása, ugyanakkor a zenéjük érezhetően komplexebb: mintha a Leviathan korabeli Mastodon szédült volna le alaposan besörözve egy Kvelertak-próbára. Ez a fúzió elég nehezen verhető, pláne, hogy olyan dalokat sikerült a svéd srácoknak rátenniük a lemezre, mint a kislemezként is megjelentetett Apparatus vagy az A Safe Passage. Az év felfedezettje díját ezzel a lemezzel egyértelműen megnyerték. (Century Media, 2013) *****

Beastmilk: Climax A viszonylag frissnek számító finn-angol Beastmilk debütáló lemezének recenzióját nem lehet elkezdeni egy kis történelemóra nélkül. A zenekarban ugyanis az a Mathew Joseph McNerney énekel, aki Kvhost néven már réges-rég beírta magát az underground metálzene történelmébe. Olyan kultikus, a black metal határait feszegető zenekarokban énekelt eddig, mint a Code vagy a Dodheimsgard, legújabban pedig a finn tagokkal kiegészült, Hexvessel nevű sötét és súlyos folkprojektet vezeti, amellyel 2012-ben a hazai Fekete Zaj fesztiválon is felléptek, majdhogynem ellopva a show-t a főzenekarnak számító izlandi Solstafír elől.

A zenekari legendárium szerint a Beastmilk első próbái 2010 brutálisan hideg finn telében zajlottak, de aki black metalt várna McNerneytől, az nagyon messzire kerülje el ezt a lemezt, még akkor is, ha a zenekar első demóját nem más ajnározta körbe annak idején, mint Fenriz a Darkthrone-ból. A Climax ugyanis vegytiszta retró: gyakorlatilag egyetlen eredeti hang nem hallható rajta, ugyanakkor pontosan az a lemez, amit a Joy Division készített volna el úgy a nyolcvanas évek közepén, ha Ian Curtis nem unja meg az életét: tökéletes folytatása a korabeli posztpunk, illetve dark-gót vonalnak, és McNerney éneke is olyan, hogy simán be lehetne állítani a The Cure színpadi hangfalai mögé, ha Robert Smith egyszer csak megunná az éneklést. A Climax dalai ezzel együtt hibátlanok: kezdésnek rögtön ott van a slágerként kiemelkedő Love In A Cold World, aminél szívbemarkolóbb refrént 2013-ban talán senkinek nem sikerült írnia, vagy a kellően beteg szövegű, szintén óriási refrént rejtő Genocidal Crush, és az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy nem tud szabadulni ettől a faltól falig hibátlan lemeztől. (Svart, 2013) *****

New Keepers Of The Water Towers: Cosmic Child A Bombushoz hasonlóan svédországi székhelyű New Keepers első lemeze azzal együtt is az időszak egyik legkiemelkedőbb debütanyaga volt, hogy gyakorlatilag nem is számított igazi lemeznek, hiszen mintegy válogatásként a zenekar első két kislemezét tartalmazta. Rá két évre megjelent a debütáló anyaguk (The Calydonian Hunt, 2011), most pedig itt a Cosmic Child, amivel ismét sikerült szintet lépniük. A korábbi, prototipikusnak is mondható stoner-doom vonal mellé erősen beérkezett a pszichedélia, a billentyűsök és a Moog szinti, a dalok pedig mintegy varázsütésre hoszszabbak lettek. A hatszámos lemez ékkövei a tizenkét perc fölé nyúló darabok (Pyre For A Red Sage, Lapse), de a Cosmic Child egésze nyugodt szívvel ajánlható az összes negyven felé közelítő, kiöregedett stonernek. (Listenable, 2013) **** és fél

His Electro Blue Voice: Ruthless Sperm A Sub Pop Recordst leginkább arról ismeri a szélesebb közönség, hogy ez volt a grunge egyik csúcskiadója: olyan ikonikus előadók kiadványait jelentették meg, mint a Nirvana, a Mudhoney, a Soundgarden vagy a TAD. Hogy a háromtagú olasz His Electro Blue Voice-ot hogyan ásták elő, számomra is rejtély, mindenesetre nem nyúltak nagyon mellé. A zenekar amúgy simán elmenne angolnak vagy amerikainak is: mintha a Sonic Youth tagjai hoztak volna össze egy hobbiprojektet, mondjuk, a Killing Joke zenészeivel: zajos, kellemetlen, barátságtalan dalok a nyolcvanas évek brit gót-darkjával megfűszerezve, majd olyan kiváló tételekké formálva, mint a nyolcperces, nyomasztó Split Dirt vagy az ehhez képest rövid, velős és igencsak húsbavágó Tumor. (Sub Pop, 2013) **** és fél

Neked ajánljuk