Lemez

Furcsa szerzetek

  • Vincze Ádám
  • 2014. február 23.

Zene

Négy különleges rocklemez még 2013-ból, amelyek mellett vétek lenne elmenni.

Bombus: The Poet And The Parrot Az egészen riasztó nevű Bombus svéd zenekar, és a nevét viselő, 2010-ben egy apró kiadónál megjelent debütáló lemeze után a második anyaga már az európai underground metálszíntéren mérvadónak számító Century Mediánál jött ki. A YouTube-on fellelhető koncertvideók tanúsága alapján a vállalhatatlanság határát súrolóan mindenhol a kereszt- vagy becenevükön szerepelő tagok - soroljuk is fel, mert annyira gyönyörű látni, tehát: Feffe és Matte: gitár/ének, Peter: dobok, Jonas: basszusgitár - ugyan láthatóan még a húszas éveiket tapossák, mégis sikerült teljes mértékben magukévá tenniük a rockzenében mostanában dúló retródivatot (trapézgatya, farmermellény, loncsos haj és szakállak mindenütt), másrészt pedig - ami a szerencsésebb dolog - képesek úgy zenélni, hogy még relatíve rossz minőségű, kézikamerás felvételen is megkérdőjelezhetetlenül átjön a dalaik energiája.

A The Poet And The Parrot pedig beigazolja a koncertvideókon látottakat. Érezhető ugyan, hogy a Bombus fiatal gárdája kitől tanult: megvan bennük a norvég Kvelertak beleszarós, mocskos, rock'n'rollos hozzáállása, ugyanakkor a zenéjük érezhetően komplexebb: mintha a Leviathan korabeli Mastodon szédült volna le alaposan besörözve egy Kvelertak-próbára. Ez a fúzió elég nehezen verhető, pláne, hogy olyan dalokat sikerült a svéd srácoknak rátenniük a lemezre, mint a kislemezként is megjelentetett Apparatus vagy az A Safe Passage. Az év felfedezettje díját ezzel a lemezzel egyértelműen megnyerték. (Century Media, 2013) *****

Beastmilk: Climax A viszonylag frissnek számító finn-angol Beastmilk debütáló lemezének recenzióját nem lehet elkezdeni egy kis történelemóra nélkül. A zenekarban ugyanis az a Mathew Joseph McNerney énekel, aki Kvhost néven már réges-rég beírta magát az underground metálzene történelmébe. Olyan kultikus, a black metal határait feszegető zenekarokban énekelt eddig, mint a Code vagy a Dodheimsgard, legújabban pedig a finn tagokkal kiegészült, Hexvessel nevű sötét és súlyos folkprojektet vezeti, amellyel 2012-ben a hazai Fekete Zaj fesztiválon is felléptek, majdhogynem ellopva a show-t a főzenekarnak számító izlandi Solstafír elől.

A zenekari legendárium szerint a Beastmilk első próbái 2010 brutálisan hideg finn telében zajlottak, de aki black metalt várna McNerneytől, az nagyon messzire kerülje el ezt a lemezt, még akkor is, ha a zenekar első demóját nem más ajnározta körbe annak idején, mint Fenriz a Darkthrone-ból. A Climax ugyanis vegytiszta retró: gyakorlatilag egyetlen eredeti hang nem hallható rajta, ugyanakkor pontosan az a lemez, amit a Joy Division készített volna el úgy a nyolcvanas évek közepén, ha Ian Curtis nem unja meg az életét: tökéletes folytatása a korabeli posztpunk, illetve dark-gót vonalnak, és McNerney éneke is olyan, hogy simán be lehetne állítani a The Cure színpadi hangfalai mögé, ha Robert Smith egyszer csak megunná az éneklést. A Climax dalai ezzel együtt hibátlanok: kezdésnek rögtön ott van a slágerként kiemelkedő Love In A Cold World, aminél szívbemarkolóbb refrént 2013-ban talán senkinek nem sikerült írnia, vagy a kellően beteg szövegű, szintén óriási refrént rejtő Genocidal Crush, és az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy nem tud szabadulni ettől a faltól falig hibátlan lemeztől. (Svart, 2013) *****

New Keepers Of The Water Towers: Cosmic Child A Bombushoz hasonlóan svédországi székhelyű New Keepers első lemeze azzal együtt is az időszak egyik legkiemelkedőbb debütanyaga volt, hogy gyakorlatilag nem is számított igazi lemeznek, hiszen mintegy válogatásként a zenekar első két kislemezét tartalmazta. Rá két évre megjelent a debütáló anyaguk (The Calydonian Hunt, 2011), most pedig itt a Cosmic Child, amivel ismét sikerült szintet lépniük. A korábbi, prototipikusnak is mondható stoner-doom vonal mellé erősen beérkezett a pszichedélia, a billentyűsök és a Moog szinti, a dalok pedig mintegy varázsütésre hoszszabbak lettek. A hatszámos lemez ékkövei a tizenkét perc fölé nyúló darabok (Pyre For A Red Sage, Lapse), de a Cosmic Child egésze nyugodt szívvel ajánlható az összes negyven felé közelítő, kiöregedett stonernek. (Listenable, 2013) **** és fél

His Electro Blue Voice: Ruthless Sperm A Sub Pop Recordst leginkább arról ismeri a szélesebb közönség, hogy ez volt a grunge egyik csúcskiadója: olyan ikonikus előadók kiadványait jelentették meg, mint a Nirvana, a Mudhoney, a Soundgarden vagy a TAD. Hogy a háromtagú olasz His Electro Blue Voice-ot hogyan ásták elő, számomra is rejtély, mindenesetre nem nyúltak nagyon mellé. A zenekar amúgy simán elmenne angolnak vagy amerikainak is: mintha a Sonic Youth tagjai hoztak volna össze egy hobbiprojektet, mondjuk, a Killing Joke zenészeivel: zajos, kellemetlen, barátságtalan dalok a nyolcvanas évek brit gót-darkjával megfűszerezve, majd olyan kiváló tételekké formálva, mint a nyolcperces, nyomasztó Split Dirt vagy az ehhez képest rövid, velős és igencsak húsbavágó Tumor. (Sub Pop, 2013) **** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.