Lemez

Finoman felemel

Stephen Malkmus & The Jicks: Wig Out At Jagbags

  • Greff András
  • 2014. február 23.

Zene

Ha a 90-es években az amerikai alternatív rockzene egyenesének egyik végpontján a keserű dühvel rombolni induló Kurt Cobain állt, akkor a másik végére csakis Stephen Malkmust, a kedélyes csapongás és a pókerarccal elővezetett ortopéd viccek nagymesterét képzelhetjük.

Cobainről már sosem fog kiderülni, hogyan tudta volna megőrizni karakterének leglényegét, de a hozzá hasonló, komoly és komor lázadók rendszerint igen súlyos akadályokkal szembesülnek a süvölvényévek végső lezárulása után. Malkmusnak könnyebb dolga volt: neki csak az önmaga bronzszobrának megalkotására irányuló késztetéseket kellett legyűrnie, és az egykori Pavement-vezérnek sikerült ezt a feladatot elég ügyesen megoldania.

Ez persze még nem maga a boldogság. A Pavement öt lemezt adott ki, a Jicks pedig most ért a hatodikhoz, és nehezen elképzelhető, hogy a Wig Out At Jagbagst bárki is a top 3-ba sorolná ebből a tizenegyből. Ettől még jó lemez - viszonylag szerény ambíciókkal, sok ismerős, néhány unalmas és számos finoman felemelő pillanattal. Az interjúiban elbűvölő, sztoikus szarkazmussal válaszolgató Malkmus nevét sokan kötik össze a hanyagsággal, pedig a Jicks-anyagokra hihetetlen szofisztikáltság jellemző, amire a Wig Out számos nagyszerű példával szolgál. Szabálytalan ritmusok, váratlan váltások, bonyolult szólók és kicsavart zenei utalások (a Grateful Deadtől a pavementes múlton át John Frusciantéig) keverednek ezen az alapvetően puha, hangsúlyosan analóg megszólalású, békés és befogadó atmoszférát árasztó, rövid és diszkréten slágeres dalokból épülő lemezen. A kettővel ezelőtti Jicks-album, a Real Emotional Trash idején mindenki számára világosan kiderülhetett, hogy Malkmus valójában egy régi vágású, a klasszikus, a kísérleti és a progreszszív rocktól egyaránt megihletett, jammelős hippibandát irányít, csak épp van annyira reflektív játékos, hogy idejében más irányba kormányozza a zenekart, ha az már túlságosan is kitaposott ösvényekre tévedne. A világot nem váltja meg így sem, de a maga munkáját derekasan elvégzi az indie rock becsületének megőrzéséért.

Matador/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.