Lemez

Finoman felemel

Stephen Malkmus & The Jicks: Wig Out At Jagbags

  • Greff András
  • 2014. február 23.

Zene

Ha a 90-es években az amerikai alternatív rockzene egyenesének egyik végpontján a keserű dühvel rombolni induló Kurt Cobain állt, akkor a másik végére csakis Stephen Malkmust, a kedélyes csapongás és a pókerarccal elővezetett ortopéd viccek nagymesterét képzelhetjük.

Cobainről már sosem fog kiderülni, hogyan tudta volna megőrizni karakterének leglényegét, de a hozzá hasonló, komoly és komor lázadók rendszerint igen súlyos akadályokkal szembesülnek a süvölvényévek végső lezárulása után. Malkmusnak könnyebb dolga volt: neki csak az önmaga bronzszobrának megalkotására irányuló késztetéseket kellett legyűrnie, és az egykori Pavement-vezérnek sikerült ezt a feladatot elég ügyesen megoldania.

Ez persze még nem maga a boldogság. A Pavement öt lemezt adott ki, a Jicks pedig most ért a hatodikhoz, és nehezen elképzelhető, hogy a Wig Out At Jagbagst bárki is a top 3-ba sorolná ebből a tizenegyből. Ettől még jó lemez - viszonylag szerény ambíciókkal, sok ismerős, néhány unalmas és számos finoman felemelő pillanattal. Az interjúiban elbűvölő, sztoikus szarkazmussal válaszolgató Malkmus nevét sokan kötik össze a hanyagsággal, pedig a Jicks-anyagokra hihetetlen szofisztikáltság jellemző, amire a Wig Out számos nagyszerű példával szolgál. Szabálytalan ritmusok, váratlan váltások, bonyolult szólók és kicsavart zenei utalások (a Grateful Deadtől a pavementes múlton át John Frusciantéig) keverednek ezen az alapvetően puha, hangsúlyosan analóg megszólalású, békés és befogadó atmoszférát árasztó, rövid és diszkréten slágeres dalokból épülő lemezen. A kettővel ezelőtti Jicks-album, a Real Emotional Trash idején mindenki számára világosan kiderülhetett, hogy Malkmus valójában egy régi vágású, a klasszikus, a kísérleti és a progreszszív rocktól egyaránt megihletett, jammelős hippibandát irányít, csak épp van annyira reflektív játékos, hogy idejében más irányba kormányozza a zenekart, ha az már túlságosan is kitaposott ösvényekre tévedne. A világot nem váltja meg így sem, de a maga munkáját derekasan elvégzi az indie rock becsületének megőrzéséért.

Matador/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.