Cobainről már sosem fog kiderülni, hogyan tudta volna megőrizni karakterének leglényegét, de a hozzá hasonló, komoly és komor lázadók rendszerint igen súlyos akadályokkal szembesülnek a süvölvényévek végső lezárulása után. Malkmusnak könnyebb dolga volt: neki csak az önmaga bronzszobrának megalkotására irányuló késztetéseket kellett legyűrnie, és az egykori Pavement-vezérnek sikerült ezt a feladatot elég ügyesen megoldania.
Ez persze még nem maga a boldogság. A Pavement öt lemezt adott ki, a Jicks pedig most ért a hatodikhoz, és nehezen elképzelhető, hogy a Wig Out At Jagbagst bárki is a top 3-ba sorolná ebből a tizenegyből. Ettől még jó lemez - viszonylag szerény ambíciókkal, sok ismerős, néhány unalmas és számos finoman felemelő pillanattal. Az interjúiban elbűvölő, sztoikus szarkazmussal válaszolgató Malkmus nevét sokan kötik össze a hanyagsággal, pedig a Jicks-anyagokra hihetetlen szofisztikáltság jellemző, amire a Wig Out számos nagyszerű példával szolgál. Szabálytalan ritmusok, váratlan váltások, bonyolult szólók és kicsavart zenei utalások (a Grateful Deadtől a pavementes múlton át John Frusciantéig) keverednek ezen az alapvetően puha, hangsúlyosan analóg megszólalású, békés és befogadó atmoszférát árasztó, rövid és diszkréten slágeres dalokból épülő lemezen. A kettővel ezelőtti Jicks-album, a Real Emotional Trash idején mindenki számára világosan kiderülhetett, hogy Malkmus valójában egy régi vágású, a klasszikus, a kísérleti és a progreszszív rocktól egyaránt megihletett, jammelős hippibandát irányít, csak épp van annyira reflektív játékos, hogy idejében más irányba kormányozza a zenekart, ha az már túlságosan is kitaposott ösvényekre tévedne. A világot nem váltja meg így sem, de a maga munkáját derekasan elvégzi az indie rock becsületének megőrzéséért.
Matador/Neon Music, 2014
