Magyar Narancs: Ma is jól beszélsz magyarul?
Gene Simmons (magyarul): Tudok beszélni jól. Anyukám, apám magyar. Én nem születtem ottan, hanem Izraelben. Akcentust is tudok: evritink iz vanderful.
| ||
MN: Háromszor léptetek fel eddig a Kiss-szel Magyarországon. Amikor nálunk jártál, ellátogattál oda, ahonnan a szüleid elmenekültek?
GS (angolra vált): Nem. Anyám egy kis faluból jött, amiről senki sem hallott: Jándról. Apám családja is a környékről származott.
MN: Milyen szakmát űzött a család Magyarországon?
GS: Szatócsboltjuk volt. A zsidók vagy rabbik vagy boltosok. Mert azzal foglalkoznak, amire az embereknek szüksége van - a lelket éppúgy táplálni kell, mint a testet.
MN: Mikor és hogyan tudtad meg, hogy rokonaid a holokauszt áldozatai lettek?
GS: Anyám sosem mesélt erről. Ha láttam egy háborús filmet, nem akart beszélgetni róla.
MN: Izraelben a többi gyerek sem beszélt erről a játszótéren?
GS: Nem. Teljes hallgatás övezte a témát. Csak az általános iskolában hallottam először a holokausztról tíz-tizenegy évesen (vagyis már Amerikában, ahova nyolcéves korában vándorolt ki az anyjával - K. L.) Néhány éve ellátogattam a Jad Vasem holokausztmúzeumba Jeruzsálemben. Megtaláltam anyám nevét egy listán, ami tanúsította, hogy 14 évesen egyik koncentrációs táborból a másikba szállították. De nem vagyok felhatalmazva rá, hogy erről részletesebben beszéljek.
MN: Anyukád később sem nyílt meg?
GS: Soha! Pedig kérdezgettem. Mi történt a szüleivel, a testvéreivel? Azt mondta, túl fájdalmas ez a számára. Mindannyian elpusztultak a koncentrációs táborokban. Anyai nagyanyám azért ment a táborba, hogy anyám ne egyedül haljon meg. Anyám szeme láttára vitték el a gázkamrába.
MN: Kamaszként Amerikában kaptál antiszemita megjegyzéseket?
GS: Naná! De ha kövér vagy, akkor azért csúfolnak. Ha csontsovány vagy, azért. Ha meleg vagy, gyűlölnek. Ha fekete vagy, gyűlölnek. Ha a déli államokból jöttél, ki nem állhatnak az északiak. Ha a nyugati partról, akkor lenéznek a keleti partiak. Ha városi vagy, kinéznek maguk közül a vidékiek. A franciák utálják az angolokat, az angolok a skótokat. Senki sem szeret senkit. Gőzöm sincs, ki szeret egyáltalán bárkit!
MN: Összejártatok magyar emigránsokkal?
GS: Brooklynban laktunk, de körülöttünk senki sem beszélt magyarul.
MN: Amikor gyerekként megérkeztél New Yorkba, még biztos nem voltál képregényhősszerű karakter, mint később a színpadon.
GS: Nem. De a képzeletemben már igen. Ha álmodunk, nagyot álmodunk, azt képzeljük, hogy repülni tudunk. És az álmok nem ismernek határokat - míg a való életben persze folyton határokba ütköztem. Amikor a Kiss-szel felmegyünk a színpadra, úgy érezzük magunkat, mint Zeusz. Nem mint Krisztus, mert az lehangoló, hanem úgy, mint az istenek királya. Csak az érezhetett hasonlót ahhoz, amit mi a színpadon átélünk, aki az Olümposz tetején állt.
MN: Honnan eredtek a szuperhősálmok? A neveltetésedből, Izraelből?
GS: Nem, Izraelben még nem éreztem ezt. Az amerikai tömegkultúra adta meg számomra a lökést. Mert abban minden heroikus. A természetfeletti hősök olyanok Amerikának, mint az ókori görögöknek az isteneik.
MN: A Kissben a látvány is igen fontos már a kezdetek óta.
GS: Hamar történt minden. 1973-ban az East 21st Streeten próbáltunk egy tetőtéri lakásban - akkor még farmerben és pólóban. Mindenki így kezdi, hacsak nincs alapból egy jól körvonalazott identitása. A Stones például a rosszfiús figurát hozza, és tök mindegy, milyen ruhában teszik ezt. Felveszik a farmert, a sportcipőt, és kiállnak a színpadra. Vizuális értelemben semmi különleges nincs ebben, mi viszont el akartunk ütni a többiektől. A smink - alapvetően bohócsmink -, amit negyven éve egy nap a próbán felraktunk az arcunkra, máig megmaradt. Az énekstílusomon sem agyaltam sokat: ösztönös, mert így őszinte.
MN: A színpadon tüzet is fújsz: kell ehhez valamilyen engedély?
GS: Nem, bárki csinálhatja, ha megtanulja. Persze volt, hogy meggyulladtam még régen: az arcom is, a hajam is. Mivel utálom, ha lobog a hajam a szélben, sok hajspray-t fújok a frizurámra, és az bizony könnyen lángra lobban. Az arcomat még valamelyest védte a smink, de amikor a nyakamig terjedt a láng, azt már megéreztem. Bonónak nem kell ilyesmivel törődnie, én viszont minden koncerten az életemet kockáztatom ilyenkor, meg akkor is, amikor repkedek a levegőben.
MN: Túl a hatvanon nem támadnak olyan gondolataid, hogy "nem kéne többé vásárra vinni a bőrömet"?
GS: A Kissben zenélni olyan, mint az ifjúság kútjából inni. Felspannolnak a koncertek. Elfáradunk, de jóleső fáradtság ez, mint egy jó kondizás után.
MN: Előfordul, hogy valamelyikőtök nem szeret egy dalt, mégis beveszitek a koncertműsorba?
GS: Persze. Én például a mai napig utálom az I Was Made for Loving You-t. Gyűlölöm.
MN: Pedig az a legnagyobb slágeretek!
GS: Tudom. De ha jól megnézed, olyan diszkós a dallama - bár nem úgy énekeljük, mint egy diszkós kislány.
MN: Egyszer el akartad játszani Lugosi Bélát egy életrajzi filmben. Miért?
GS: A mozit Amerika találta ki, és még ma is Hollywood határozza meg. Ezt Lugosi is felismerte. Érdekesnek találtam, hogy ez a férfi, aki Magyarországon a shakespeare-i színjátszást űzte, és alapjában véve ugyanezzel a játékstílussal oldotta meg Drakulát is, tulajdonképpen egy nő révén lett ismert Amerikában. Ahova úgy érkezett, hogy egy árva szót sem beszélt angolul. Mindenre igent mondott, és bólogatott. Egy nagy némafilmsztár (Clara Bow - K. L.) kipécézte magának, mert baromira imponált a nőnek, hogy ez a tekintélyes úriember alig mond valamit, és ha megszólal, mindenben igazat ad neki. Lugosi Béla fiától szereztem meg apja élettörténetének a jogait: ingyen odaadta. 1987 táján házaltam a filmprojekttel, de nem találtam rá finanszírozókat.
MN: Lugosinak végül csúnyán lehanyatlott a karrierje. Szerinted hogyan maradhat hatvanon túl is releváns egy zenész?
GS: A hírnév múló dolog, nagyon kevés banda képes megőrizni. Az új generációt nem érdekli az előző korosztály zenéje, ők a saját hőseiket akarják, ma például Justin Biebert. De ha megpróbálsz mindig új dolgokkal előrukkolni, akkor jobbak az esélyeid: ebből lett például a realitysorozatom a tévében, a Family Jewels.
MN: A Kiss-szel az elsők között vágtatok bele a merchandising bizniszbe. Menedzsertől jött vagy saját ötlet volt?
GS: A rajongóktól jött az inspiráció. 'k készítettek először maguknak pólókat, mert tetszett nekik az együttes logója. Ezzel elmondták, mire van szükségük. Ma már egész termékskálája van a Kissnek, kínálunk mi cipőt és óvszert is. Évente 500-1000 millió dollárt keresünk ezekkel.
MN: Kitartóan támogattad az iraki háborút. Hogyhogy nem változtattad meg a véleményedet azután, hogy kiderült: Huszeinnek nincsenek tömegpusztító fegyverei?
GS: Mert nem az számít. A tömegpusztító fegyverek nem fizikai fegyverek, hanem gyűlöletideológiák. És azok egykönnyen nem tűnnek el. Élni és élni hagyni? Ugyan! Gyakran látom a "Szeretkezz, ne háborúzz!" szlogent matricaként az autókra ragasztva. Jó ötlet, de mi van, ha a másik oldal nem hisz benne, és háborúzni akar? Akkor hogyan csinálsz békét? "Fordítsd oda a másik orcád" - még mit nem! A sajnálatos helyzet az, hogy készen kell állnod ölni azért, hogy létrejöhessen a béke. Tudom, furcsa elképzelés.
MN: Megesik, hogy a véleményed miatt vegzálnak az utcán?
GS: Igen. De hát még Jézust sem szerette mindenki.
MN: Hogyan kezeled az ilyen helyzeteket?
GS: Azt mondom annak, aki bunkóskodik velem: "Ne legyél féltékeny! Örülnél, ha a helyemben lennél." Mindig is azt vallottam amúgy, hogy az irigyeid ellen a legjobb bosszú az, ha jól élsz, jól érzed magad.
MN: Mikor jön majd el szerinted számotokra a visszavonulás ideje? Hetvenévesen?
GS: Az már túl késő. Hetvenévesen ugrabugrálni a Kissben nem lenne meggyőző. A Stonesban hetvenévesen is lehet bohóckodni. Ha a billentyűket nyomod, akár még ülhetsz is, de a Kissben nem lehet tolószékben kigördülni a színpadra, és abból tüzet fújni. Egy nap be kell fejezni, de még nem tűztük ki a visszavonulás időpontját.
MN: Hiszel a túlvilágban?
GS: Nem is tudom. Ha ennyiről szól az egész, amit itt átélünk, akkor ennyi. Ha nem, akkor azt úgyis meglátom a halálom után. Jelenleg ennél többet nem tudok tenni az ügyben.
MN: Egykori barátnőd, Cher nagy híve a lélekvándorlásnak, és meg van róla győződve, hogy az ókori Egyiptomban is élt már. Beszéltetek erről a 80-as évek elején, amikor együtt jártatok?
GS: Persze. De micsoda szamárság ez az egész! A másik életeink mindig valami romantikus helyen zajlottak. Egyiptom? Miért nem mondja senki azt, hogy "én Svédországban éltem". Tudod mit? Amikor ott voltak a fáraók, én Csádban éltem!
