A Collected - jelentéséhez hűen - egy higgadt és összeszedett "best of" korong. Hetvennyolc percnyi vizit egy lassan főző boszorkánykonyhában, megfűszerezve sokféle selymes énekhanggal (Shara Nelsontól Tracey Thornon [Everything But The Girl] és Liz Fraseren [Cocteau Twins] át Sinéad O'Connorig). Elsőre akár úgy is tűnhet, hogy ennyivel kíván elszámolni az eredeti felállásból megmaradt Robert Del Naja a közel 20 éve Bristolból induló kísérletezgetésből. De ezzel együtt a Collected nagyon becsapós kvintesszenciája a már-már temetett zenekar munkásságának. A szimpla nosztalgián túl a valódi értékeit ugyanis éppen ott kezdi megmutatni, ahol az egykorongos kiadás befejeződik.
A kilencvenes évek elején teremtett triphop műfajában mára ugyan jó néhányan termékenyebben űzik a skától a reggae-n és egyéb afro-amerikai eredetű alapon át a elektronikus prüntyögésig tartó eklektikát, de a Teadrop, a Karmacoma, a Protection, az Angel és az Unfinished Sympathy minden valamirevaló triphop válogatáson VIP dalnak számít. A Massive Attack ezekkel az örökzöldekkel most is elkábítja a hallgatót, hogy aztán lassú és egyenletes tempóban a Mezzanine (1998) félemeleti hangulatába, majd a legkevésbé sikeres 100th Windows (2003) darkos fílingű gödrébe taszítsa. Az 1/3 reggae, 1/3 paranoia, 1/3 marihuána recept szerint készült korai szerzeményektől az album utolsó harmadának súlypontját jelentő Future Proof környékén már tisztán mély melankólia és depresszió hajtotta hideglelős elektronikába tart az utazás. Hanem az utolsó dal, a vonósokkal és a folk- és dzsesszénekes Terry Callier hangjával átitatott Live with Me nem csak kronológiai értelemben új nóta. Egy új mérföldkő is: a felépülni akarás bizonyítéka az utóbbi évek sikertelenségéből adódó sebek nyalogatása után. Egy amolyan lapszéli (folyt. köv.) jelzés az utolsó oldalon.
Mindezt megerősíti a Collected keménypapír fedeles, limitált szériás, kétkorongos verziója (ami valójában három, mivel a bónuszkorong egyik oldala 51 perc zenét, a másik pedig 84 perc videót tartalmaz). A tízszámos CD layer hangulatilag is ott kezdődik, ahol az első - Callierrel - befejeződött. Sőt a False Flags annyira hibátlan, hogy még egy olyan videoklipet is elbír, amelyben a "védelem" feliratú baseballsapkás főhős szuperlassított mozgással Molotov-koktélt vág az EU-zászlóhoz. De a Black Melt feszültebbé formálása is jól sikerült, míg a Small Time Shoot 'Em Up mára igazi elektronikai csemegévé érett. A listát záró Danny The Dog pedig nem meglepő módon sokkal jobban hat ilyen környezetben, mint Jet Li filmjének címadó dalaként. Mindazonáltal nem minden sikerült tökéletesre: az anno Madonna lemezére bérmunkázott I Want You itt olyannyira nyálas öklendezésnek hat, hogy ki kellene kaparni a lemezről.
De összességében a Collected feltétlenül "jó hír" a Massive Attack júliusi koncertje előtt. Hiszen az 1998-as kislemezes kiadásokkal szemben immár nemcsak az elért eredményekről, hanem a készülő új stúdiólemez erőkoncentrációjáról ad számot.
Virgin/EMI, 2006
