Puccini: Manon Lescaut "Nincs ékszer ennél gyönyörûbb..." - énekli önhitten a brilljeiben tetszelgõ, feslett kicsi Manon, s e fönséges DVD-lemezre gondolván a mi keblünket is valami ehhez hasonló érzés hevíti. James Levine - operatörténeti jelentõségû - MET-beli országlásának egyik legszebb produkcióját, az 1980-as, azóta okkal-joggal legendává nemesült New York-i Manon Lescaut-fölújítást õrzi ugyanis ez a becses drágaság.
A szertelen dallamkincsû mûremek (amelynek melódiáiból innen-onnanista filmzenékre, például a Csillagok háborújának kistafírozására is futotta) címszerepében ez ünnepi alkalommal Renata Scotto triumfált: hervadékony bájait egykönnyen feledtetve adta az esendõ csitrit, majd a léha humorú metreszt, hogy utóbb a fátumtól letiportan elérzékenyült torokköszörülésre késztesse a kései recenzenst. Partnere, az éppen énekesi pályafutásának legértékesebb évtizedébe lépett - ekkor 39 éves - Placido Domingo valósággal csodaszámba ment mint szeles Des Grieux lovag: nem volt, s tán nem is lesz többé más tenor, aki ily férfias elánnal és mesteri játékkultúrával uralhatná az operaszínpadot. Domingo alakítását látva aligha csodálható, hogy a luxuriózus kiállítású produkció szerencsés kezû rendezõje, a zeneszerzõként méltán világhírû Gian Carlo Menotti maga is jócskán a tenorissimo hatása alá került, s kisvártatva egy teljes operát (Goya) szentelt a spanyol énekesfejedelem dús mûvészetének.
László Ferenc
Deutsche Grammophon, 2006
*****
PACKING-CASE. Katarina Sevic és Oravecz Tímea közös kiállítása az Álmok túlélõcsomagokkal avagy túlélõcsomagok álmokkal alcímet viseli. A mûvek a migráció egy speciális aspektusa, a csomagolás köré szervezõdnek. Nem a háromnapos (-hetes, hónapos) utazásokhoz szükséges tárgyak összepakolásáról van szó, hanem arról az esetrõl, amikor valaki egy bõrönddel kénytelen elhagyni egész addigi életét. Mi is kerüljön a túlélõcsomagba, mi az, ami feltétlenül szükséges az új világban való kezdeti létezéshez? Oravecz, aki évek óta külföldi városok között (Bécs, Velence, Granada) ingázik, gyakorlatias szempontból közelít a témához: a többféle nemzetiségû emberekkel kitöltetett teszttel arra keresi a választ, hogy létezik-e ún. emigrálási minimum. A stabil, személyes kötõdések (család, barátok, simogatós cica) elhagyása valóban egyencsomagokhoz, túlélési mintákhoz vezet: az egy bõrõndbe bezsúfolható nappali és éjszakai kellékek elegye mellett - mint azt a kiállított bõröndtárgyak is mutatják - kevés az "egyéni" megoldások lehetõsége (tusfürdõ vagy konzerv, kinek mi a fontosabb). Oravecz jóvoltából részt vehetünk egy interaktív tetrixben is: a mûvész személyes, kicsinyített tárgyait kell elhelyeznünk egy virtuális szekrényben. Míg Oravecz tudatossága és játékossága inkább elfedi az emigráció nehézségeit, addig az ex-Jugoszláviából származó Sevic egy õsi, a közös álom-emlékezetbõl kialakuló és szorongató vándorlás-motívum visszatérõ képeit tárja elénk. A kivándorlók közös álma kapkodásról, rohanásról, elkésésrõl, a menekülés lehetõségének elszalasztásáról szól: a videón el nem fért holmik, kiboruló táskák, el-elejtett bõröndök, lekésett vonatok mindig más, de monotonul ismétlõdõ filmkockái tûnnek fel. A félelem izzadt, ragadós és csatakos pillanatai, amelyeket a kiûzetettek egyike sem kerülhet el. Mi, komótosan pakolgatók pedig ne felejtsük, hogy bármikor elvághatják biztosnak hitt gyökereinket!
- dck -
Dorottya Galéria, május 28-ig
****
Mozart: A varázsfuvola Szinte hihetetlen, de Claudio Abbado most vette elõször lemezre Mozart nagy mûvét. A várakozás oka számomra ismeretlen, de nem biztos, hogy helyes döntés volt. Hiszen mára nagyrészt kihalt az a nagy énekesgeneráció, mely az Abbadóéval egyenlõ kvalitású karmesterek (ta-lálomra: Böhm, Giulini, Karajan, Klemperer, Solti) korábbi felvételeit oly remekké tette. Az idõs maestrónak e téren most be kell érnie a másodlagos frissességgel, és ez néha kiábrándító. Régebben például a legnagyobbak énekelték a Sprecher rövid, de annál fontosabb szerepét, az itt szereplõ Georg Zeppenfeld teljesen súlytalan. Miként a három hölgy, ha már e szerepekben Schwarzkopfhoz, Christa Ludwighoz szoktunk. A fõszerepekben jobb a kínálat, Christoph Strehl kedves-nemes Tamino, Hans Müller- Brachmann mulatságos Papageno, Dorothea Röschmann (Pamina) pedig igazi drámai szende, Miklósa Erika erõteljes Éj Királynõje, ám egyikük sem átütõ, meglehetõsen színtelenek. A legnagyobb sztár, René Pape (Sarastro) szintén jelentéktelenségével tûnik ki, ráadásul az alsó regiszterben nem meggyõzõ.
Abbado minden tudását és elgondolását a zenekarvezetésbe tette, és itt olykor meghökkentõen újnak ható részleteket hallhatunk, köszönhetõen az üvegtiszta szólamvezetésnek, a minden vastagságtól, rossz értelmû monumentalitástól tartózkodó hangzásképnek. Ilyen remek nyitányt aligha hallunk ma más lemezen. A Mahler Chamber Orchestra (hallhattuk két éve Abbadóval csodálatos Mahler: Kilencedikjüket - lásd MaNcs, 2004. április 8.) megkapó alázattal tolmácsolja az olasz karmester elgondolását. De az énekeseket nem lehet pótolni.
- csont -
Universal/Deutsche Grammophon, 2006, 2 CD
****
A múlt fogságában A gyakran megszólaltatott mesélõ kellemesen gunyoros hangot üt meg, midõn belekezd Empire Falls, a szebb napokat is látott amerikai kisváros történetébe. Az amerikai irodalmi körökben jól jegyzett Richard Russo bõ lére eresztett nagyregényében, illetve a belõle készült HBO-gyártású minisorozatban nyakig járunk a hamisítatlan kisvárosi környezetben: a derék és szorgos kisemberek földjén kirándulunk, ott, ahol sok más vetemény mellett a kedves csodabogarakról szóló hollywoodi mítoszok is teremnek. Helytörténeti bevezetõként néhány megsárgult fotográfia idézi fel a múlt néhány fontosabb mozzanatát: az indiánok és az európai betelepülõk, a városalapító famíliák és a késõbb felkapaszkodottak/lecsúszottak csoportképeinek nosztalgiáját azonban rögtön helyre is teszi a már említett narrátor, aki az alkalomhoz illõ múltszépítés helyett a megörökítettek és leszármazottaik viselt dolgain élcelõdik. A hangnem kettõsségét, a kissé mesterkélt derû és a nagyon is helyénvaló irónia jótékony keverékét a továbbiakban is sikerül fenntartani, a többi pedig már megy magától, jobban mondva a felsorakoztatott sztárgárdától. Fred Schepisi rendezõnek nincs túl nehéz dolga, hiszen olyan csapat veszi körül e családi viszályoktól terhes, kisrealista tragikomédiában, melynek legkevésbé ismert tagját Philip Seymour Hoffmannak hívják, a többieket pedig Paul Newman-nek, Ed Harrisnek és Helen Hunt-nak. Bár csodára még velük se telik, a tisztességes eredmény láttán aligha fogjuk visszakövetelni Russótól a Pulitzert vagy a kölcsönzési díjat.
- köves -
Warner Home Video
***+fél
Marcel Proust Az eltûnt idõ nyomában címû regényfolyama évek óta jelenik meg Jancsó Júlia új fordításában - mely maga is szinte életre szóló vállalkozás -, az ínyencek nagy örömére. Teába mártogatni a madelaine-t - az idõben való bolyongás kezdetének e hangsúlyos és kétségtelenül teátrális "ugródeszkája": ez a jelenet pont hiányzik a szolnoki Szigligeti Színház Szikora János rendezte elõadásából, de nem tudom, jobb lenne-e, ha benne volna.
Harold Pinter és Di Trevi filmforgatókönyvet írt Proustból - ez nem ugyanaz, mint az utolsó kötetbõl készült, A megtalált idõ címû mozi Catherine Deneuve-vel és John Malkovichcsal -, ezt tette forgószínpadra Szikora Szolnokon. Atmoszféraszínház, feelingszínház született belõle: nézni és érezni kell, érteni, megismerni nem lehet. Van, aki szereti az ilyesmit, van, aki szimpla blöffnek tartja, van, aki ennek láttán a saját múltja kútjába merül, és biztos van, aki beéri a látnivalóval.
Kivált, ha a látnivaló valóban lejátszik minden mást. Szolnokon az elõadás kosztümjeit Zoób Kati tervezte, aki kétségtelenül szakmája egyik legnagyobb tehetsége ma, és kétségtelen az is, hogy ruhái olyan látványosságok, amelyek a színpad magaslatait és forgóját is megérdemlik. (Zárójelben jegyzem meg: a díszlet, amelyet a rendezõ tervezett - néhány elegáns, átlátszó szék, egy asztal és egy ágy -, igazodik a ruhák nagyszabásához.) Akárha stílusos divatbemutatón ülnénk - nem véletlen, hogy a színház a divat szerelmeseinek is hangsúlyosan ajánlja, no, nem Proust regényfolyamát, csak az elõadást.
E pompázatos ruhakölteményeknek pikáns körítést ad a homoerotikus homály: gondosan kiszámított leszbikus jeleneteket (a kiszámítás abban van, hogy ne történjék túl sok, míg a forgó a takarásba ér) beszédes férfikézfogások váltanak. Fölteszem, színházi bátorságról kellene beszélni most. Én egy invenciózus ruhaparádét láttam - e nemben remekmûvet.
- ki -
Szolnok, Thália Színház, április 29.
***
ASCII DISKO: Alias A hülye név egy embert takar: a gitáros/kütyûnyúzó producer Kat D.D. Rok-kot, aki mellesleg a Venus Vegas nevû zenekarban is szerepel mint gitáros-billentyûs. Az AScii Disko eddig két nagylemez, számtalan maxi és rengeteg másoknak elkészített remix boldog tulajdonosa/elkövetõje - a hamburgi csávó munkássága amellett, hogy sokrétû, ráadásul még szórakoztató is. Nem is csoda: a felhasznált hatások köre a korai német krautrocktól, Morodertõl vagy a Tuxedomoontól a napjaink minimal elektrójáig terjed: nyolcvanas évekbéli elektropop, sötét posztpunk, ipari tánczene, beteg house vagy éppen robotfunk elemekbõl építkezik az AScii Disko zenéje, mely - nevébõl is sejthetõen - eleve a táncparkettre termett. Elfajzott, elektropunk dalokat hallunk, melyeket zömmel maga a gitáros/szerzõ vezet elõ a maga egyedien jellegtelen hangján - a szerzemények közül ez esetben azért nehéz egyet-egyet kiemelni, mert gyakorlatilag mind rohadt jól sikerült: ritka egységes és dinamikus zenenyag az Alias. Ráadásul az alkotó szépen egybe is szerkesztette a csaknem nyolcvan percet - ennek megfelelõen például a Black Metal dühös, punkos zúzását szépen levezeti a Hey dekadens diszkója, a Baphomet majdnem fémes, metálos döngetését jól egyensúlyozza a Dirty! Filthy! már majdnem EBM-et vagy régi Nine Inch Nailst idézõ hangulata. S pontosan ezért logikus a Tzssrck minimalista putytyogása után a címadó, sajátosan szerelmes hangulatú, bassline-vezérelt Alias. Dülöngélõ robotdiszkó, fejrázós elektrobugi - ez vár a hallgatóra, s még némi eksztázis, mely - miként a májusi esõ - aranyat ér.
- minek -
Ladomat 2000/Deep Distribution 2006
*****
Juan Marsé Szerelmi dalok a Lolita Klubban címû vadonatúj regénye (a spanyol kiadás 2005-ös!) tipikus latin munka: vér, veríték és könnyek, kemény szex, erõszak; mindezenközben nagy érzemények, a szív gitárhangjai, tömött bajszok, kurvaromantika, hidalgobecsület, sápadt holdfény, tomboló napfény, tenger, több ló. Szóval van benne duende, ahogy García Lorca mondta volt a nagy spanyol lélekduzzadásról. A cselekmény nem rossz, de nem is túl érdekes, mindenesetre alkalmas arra, hogy egy ideig fenntartsa a feszültséget. Van egy ikerpár, Raúl és Valentín, utóbbi kissé szellemileg visszamaradt, elõbbi a rendõrség kábítószeres osztályának olykor kissé túl tökös tisztje. Ekként ver össze néhány nehezebb fajsúlyú bûnözõgyereket, mire persze felfüggesztik. Sértett igazságérzetében hazamegy a szülõkhöz, ahol megtudja, hogy Valentín újabban egy Lolita nevû kuplerájban pincérkedik. De ez még semmi: rendszeresen beleszeret egy-egy kis szajhába, ezúttal a kolumbiai Milena a választottja. Raúl mindent megtesz, hogy leválassza testvérérõl a lányt, de aztán az egész vállalat félresiklik. Mindebbõl lehetne jó regény is, de nem lesz, csak profi munka mindössze, mert Marsé fantáziája kimerül a leglaposabb, legáltalánosabb helyzetek és érzelmek festésében. Raúl mindig dühbe gurul, Valentín mindig szánalomra méltó, a kurvák mindig elesettek, a kuplerosnõ mindig visszaszól. Noha a miliõrajz, a helyismeret remek, az atmoszféra hiteles, az egész valahogy mégis érdektelen és semmire sem kellõ. Novellányi anyag, regénnyé duzzasztva. Aki komoly spanyolt akar, olvassa Semprún új könyvét.
- banza -
Magvetõ, 2006, 292 oldal, 2690 Ft
***
A nagy mentõakció Annyi remekmû és osztályelsõ kelleti magát a piacon, hogy alkalomadtán kifejezetten jólesik a biztos középszerrel barátkozni. Az ilyen esetekre John Dahl a mi emberünk, egy hamisítatlan hollywoodi õstermelõ, aki megannyi szolid zsánerfilmmel bizonyította már, hogy minden mûfajban képes feledhetõt alkotni, azt viszont megnyugtató szakszerûséggel és a nagyot akarásnak még a látszatát is kerülve teszi. Dahl a híres kicsit akarók közé tartozik, ráadásul e kicsinek is rendre késõn, az aktuális trendek lefutása után kezd hozzá, most például akkor hívta össze második világháborús csapatait, amikor már Spielberg idevágó opusait is fél áron adják a plazákban. A Fülöp-szigeteken járunk, s amit látni fogunk, az az amerikai hadtörténet legnagyobb mentõakciója, melynek során az amerikai rangereknek 1945 januárjában sikerült kiszabadítaniuk honfitársaikat a japánok cabanatuani hadifogolytáborából. A narrátornak eleinte sok a dolga, hogy felvázolja a háborús elõzményeket, a japán kegyetlenség hátterét és az aktuális erõviszonyokat, a tanárosan kimért útbaigazításért cserébe viszont rögtön három mesét is kapunk: a hõs katona, a szenvedõ fogoly és az önfeláldozó ellenállónõ történetét, akiket mind valós személyekbõl gyúrtak ódivatú háborús klisékké a dramaturgok. Ez a leplezetlen ódivatúság javára válik Dahl korrekt katonásdijának. Hollywood mintha nem is a katonai dicsõségre, hanem a saját nagy pillanataira, a klasszikus háborús filmekre, a nagy egyenruhás alakításokra emlékezne, s ha minket kérdeznek, jól teszi.
- köves -
Forgalmazza az SPI
***
