Derwin Panda voltaképpen mindig is érzelmekben gazdag, bukolikus, a lenyugvó nap arany napsugarában fürdő pillanatokat ragadott meg zenéiben: az MPC-k egykoron még cuki állatmaszkos művésze élőben is a gyermeki ént hozza ki hallgatóságából. Egy Laura Lewis nevű fotós oldalán Japánban tett élménygyűjtő körút ihlette legújabb munkáit: a sok inspirációból és megannyi hangmintából kijött egy teljes album, mely büszkén hirdeti, hogy fölösleges megváltozni, továbblépni, mikor minden úgy a legjobb, ahogy alkotója kitalálta – még az előző évtized végén. Így is kezdődik a lemez, a beszédes című Metal Bird/In My Car-blokkal, bájosan botladozó hiphop-alapokkal, s hozzájuk passzoló, napon elájulós zenei textúrákkal. Azután jönnek dinamikusabb, direkten táncoltatós darabok is, mint a zongorás-fuvolás, kicsit garage-tempóban lüktető Chiba Nights meg a Pink And Green direkt 4/4-e, de a laza hauzolás és egy kis idióta footworkös rajzfilmzene (Song For a Dead Friend) után gyorsan visszatalálunk az álmodozós-botorkálós ritmusokhoz. S a továbbiakban is úgy érezzük magunkat, mint egy erdei séta közben: menetelünk egy sort előre, picit megpihenünk, de akkor is akad hallgatnivaló bőven, mert az alkotó két marokkal szórta a finomságokat. S ahogy végigpörög az album, egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy már Derwin is bekerült az elektronikus zene jeles szórakoztató művészei, előadói közé – mondjuk Luke Vibert és a Siriusmo mellé. Lemezeit gyógyszerként is elővehetjük, ha éppen rossz kedvünk lenne – de akkor pláne, amikor jó.
City Slang, 2016
