Szinte felesleges külön laudációt intézni Nick Cave-hez minden egyes megjelent hangzóanyaga után - úgyis jórészt csak azt visszhangozhatjuk, amit már sokszor elmondtak és leírtak róla. Az elátkozott (legalábbis ebben a szerepben tetszelgő s azt rögvest ki is fordító) rocksztár, aki afféle Gesamtkunstwerkké fejlesztette egész valóját és életművét. Egyszerre ír, versel, zenél, költ színpadi és filmzenét, néha még színészkedik is. Amúgy is övé a színpad, lévén módfelett szuggesztív előadó. És mivel most éppen ebbéli mivoltában esik majd róla szó, hát szögezzük le: Nick Cave egészen rendkívüli dalszerző, aki persze rendre megtalálta a magához illő zenész- és szerzőtársakat is.
Vehetjük bármely zenekarát: a kultikus és most is frissnek ható Birthday Partyt (vagy a még korábbi The Boys Next Doort), a Nick Cave And The Bad Seedst vagy az alkalmi projektnek szánt, de pszichedelikus garázsrockjával már két albumig jutott Grindermant, a hangzás és a poétika egészen erős és ihletett egysége valósul meg általuk. Az új lemez kapcsán illik kötelességszerűen megjegyezni, hogy ez az első Bad Seeds-album (pedig a tizenötödik sorlemezről beszélünk!), amely már Mick Harvey nélkül készült. Pedig vele, ugye, pontosan negyven évvel (!) ezelőtt kezdődött az utóbb igencsak gyümölcsözőnek bizonyult együttműködés. Akadnak persze nagy visszatérők is - mindenekelőtt Barry Adamson basszusgitáros, aki az 1986-os Your Funeral, My Trial elkészítését követően hagyta ott Cave-et és a Bad Seedst, hogy azután figyelemre méltó szólóanyagok sorát tegye le az asztalra. De az igazi mastermind, az új album zenei szövetének alakítója most már hagyományosan Warren Ellis - nem csupán a zenék javát komponálta (persze Cave-vel együtt), de az ő vonós-, fúvós- és billentyűfutamai, gondosan kiválasztott és beloopolt hangmintái formálják a hangképet.
Az album (melynek borítóján maga az énekes nyitja rá az ablakot gyönyörű, meztelen feleségére, Susie Bickre) hangzásában távol áll mind a Grindermantől, mind a legutóbbi Bad Seeds-albumtól (az amúgy remek, 2008-as Dig, Lazarus, Dig!!!-től). Sokkal inkább az a fajta letisztult minimalizmus, a szűkszavú közlés mögött felsejlő drámaiság jellemzi, ami Cave és Ellis közös filmzenei munkáit. Látszólag tétova, de nagyon is egy irányba tartó, dominánsan hegedű-, néha basszus- és szintén takarékosan adagolt szinti- és billenytűfutamok szabják meg a hangképet. Ugyanakkor ez a fajta céltudatos szikárság egyben hipnotikus hatású - amikor a pasztell szövet mögül előbukkan a hús-vér groove (mint a Higgs Boson Bluesban), vagy átváltanak valamiféle valószínűtlen, repetitív álompopba (mint a Finishing Jubilee Street vagy az albumzáró-címadó esetében), valósággal felszikrázik az amúgy sem unalmas zeneanyag.
Cave-et a dalok megírásánál bevallottan ama elementáris élmény vezérelte, amit a világháló rendszeres használata, a hol céltalan, hol nagyon is fókuszált szörfözés, a Google és a Wikipedia rendszeres használata okozott számára. Az már saját, összetéveszthetetlen kézjegyét mutatja, ahogy felhasználja a web szemétje alól kikapart kisebb-nagyobb sztoritöredékeket, s ahogy beilleszti őket saját erős magánmitológiájába. Eközben igyekszik átadni sokkoló tapasztalatát, hogy a temérdek egymás mellé rendelt (vagy inkább hordott) tartalom látszólag zárójelbe tesz minden korábbi mércét, s lassan eltűnik a határ jó és rossz, értékes és értéktelen, megjegyezni méltó és felejtésre érdemes között. Mindebből persze felépít egy szuggesztív, víziókkal teli világot, ahol magát a megfigyelő szerepébe sáncolva, szinte voyeurként figyelheti a brightoni tengerpart moraját, a szemtelenül fiatal lányokat, a várost, s rögvest fikciós, ám az "életből" (valójában persze a világhálóról) vett részletekkel dúsított minisztorikat kerekít mindebből. A CD-hez mellékelt booklet bebocsátást enged az alkotási folyamatba is: ahogy a szövegek folyton átíródnak, új sorok tűnnek fel - sőt a végeredmény már e lapokon túl alakul ki, hiszen például a Jubilee Street végleges változata csak a kész dalból hüvelyezhető ki.
Mindez persze csupán a magában is élvezetes szakácsmunka: a kész műdarabokat már a maguk tökélyében és rendezett teljességében, visszafogott, egyszerű és mégis szép dalokba csomagolva tálalják fel nekünk.
Bad Seed/Deep Distribution, 2013
