Lemez

Középső ujjas reakciók - Négy új metállemez

  • Vincze Ádám
  • 2013.04.05 10:03

Zene

A tél kíméletlenségét csakis gonoszabbnál gonoszabb metállemezekkel enyhíthettük, de azért tavaszra is maradt épp elég (amerikai, japán és norvég) csemege.

Darkthrone: The Underground Resistance A black metal egyik legrégebbi és legpatinásabb képviselője jó ideje nem játszik már a szó klasszikus értelmében vett black metalt - és ezzel valószínűleg csak azokat lehet meglepni, akik utoljára a Panzerfaust környékén adták fel a barátságot a Fenriz és Nocturno Culto duójára épülő, egyébként egyáltalán nem koncertező zenekarral.


A Darkthrone mostanában a hipszterek egyik kedvence lett, és személy szerint nagyon megnézném a mai napig egy postán levélszortírozóként dolgozó Fenriz arcát, amikor valaki szól neki, hogy a Pitchfork is kiemelt helyen foglalkozott a The Underground Resistance-szel. Ez a lemez - mint szinte az összes Darkthrone-kiadvány - gyakorlatilag egy középső ujjas reakció azokra az elvárásokra, hogy milyen zenét is kéne játszania egy black metal legendának. A mai Darkthrone ugyanis pontosan azokat az előadókat idézi (illetve mondjuk ki: másolja szinte pontról pontra), akiket a kis Fenriz és Nocturno Culto hallgatott a 80-as évek elején-közepén: színtiszta retró heavy és thrash metalt, illetve némi punkos csapkodást kapunk. Mindez akár kínos is lehetne, ha ez a két ürge nem írna kiváló dalokat - a Leave No Cross Unturned nótáért például mind a címe, mind a maximálisan bevállalós, majd negyedórás hossza, mind az ijesztő, King Diamond-os sikolyok miatt jár a bónusz piros pont. (Peaceville, 2013)


Boris: Präparat Az annak idején vérbeli noise-szörnyetegként indult japán Borist - még a nevüket is egy Melvins-dal után választották -, úgy látszik, nem merítette ki, hogy legutóbb egyenesen három lemezt adtak ki egyszerre, és az sem törte le őket, hogy ezeket az anyagokat, kevés kivétellel, nem fogadta túl jól a szakma.


A japánoknak bő egy év kellett csak az új lemezhez, miközben még az előzőket turnéztatták, és úgy látszik, a feszített tempó jót tett az alkotó energiáknak. A Präparatról szóló előzetes hírek ugyan egy kimondottan zajos-csapkodós lemezről szóltak, de az albumot végighallgatva könnyen rájöhetünk, hogy ez erős túlzás volt leginkább. A Method Of Error teljesen értelmetlen tétel ugyan némi tompított gitárdzsidzsivel és dobbeütéssel, az azt követő Bataille Suere pedig stoneres-doomos riffelésre helyezett suttogással próbál sokkolni, de a Präparat zöme az olyasfajta lassú, merengős, elképesztően hangulatos, shoegaze-szerű témázgatásokból áll, mint a December és az Elegy nyitókettőse. (Daymare, 2013)

 

Nails: Abandon All Life A kaliforniai zenekar lemezét hallgatva az ember elcsodálkozik azon, hogy egy ilyen, az európai ember szemében sztereotip módon napfényesnek és boldognak tűnő helyen is lehet ennyire ijesztően csúf, gonosz és kiborító dalokat írni, mint amilyet ez a fiatal négyes. A Nails ugyanis a legszebb screamo-hagyományokat vegyíti a mélyre hangolt gitárokkal reszelő, őrjöngő tempóval száguldó európai grindcore-csapatok világával és a klasszikus amerikai hardcore-punkkal, s ebbe az eleve ijesztően hangzó mixbe még a kemény zene egyéb obskúrus alműfajainak elemeit is bele-belekeveri.

 


Az ének kíméletlen recsegés, a tempó általában vagy a dis- fosztóképzővel kezdődő nevű zenekaroktól lízingelt, szinkópás d-beat, vagy fénysebességű darálás, a Saba művésznéven szereplő gitáros pedig egyszerre nyúl a Morbid Angel-féle floridai death metal riffeléshez, a grindos daráláshoz és a laza csuklóval előrántott, Agnostic Front-szerű, punkos akkordokhoz. A végeredmény egységesen kíméletlen, körülbelül negyedórás lemez, aminek hallatán a jóérzésű zenerajongók azonnal Nails-koncertről kezdenek el ábrándozni. (Southern Lord, 2013)


Intronaut: Habitual Levitations (Instilling Words With Tones) A nálunk jobbára ismeretlen Intronautot jobb helyeken már úgy kezelik, mintha a következő Mastodont vagy Isist találták volna meg. A progresszív, poliritmikus, mégsem művészkedő zenét játszó kvartettet tavaly a Tool is elvitte egy amerikai körre, idén pedig a Meshuggah társaságában járják körbe Európát (Magyarországra egyedül jönnek április 11-én a Rocktogonba), a sorban negyedik nagylemezük pedig ezek után vízválasztó lehet a zenekar karrierjében.

 


A kaliforniai csapat pedig mindent meg is tett azért, hogy egy szinttel feljebb ugorjon. A Habitual Levitations az eddigi anyagoknál könnyebben emészthető, a zenekar mégsem tagadta meg önmagát. Popos refréneket és azonnal értelmezhető dalszerkezeteket ne várjunk: maradt a poliritmikus matekozás, és a bund nélküli hangszeren játszó Joe Lester basszusgitáros fület gyönyörködtető játékára épülő pszichedelikus elszállásokat is gyakran szakítják szét a rozzant láncfűrészként hörgő gitárok. A Milk Leghez vagy a leghatásosabb, egyszersmind leghosszabb The Way Downhoz hasonló, kiválóan eltalált dalok viszont könnyen belerántják a hallgatót a Habitual Levitations világába, hogy aztán hallgatások boldog tucatjain keresztül se tudjon kikeveredni belőle. (Century Media, 2013)


Neked ajánljuk