Lemez

Középső ujjas reakciók - Négy új metállemez

  • Vincze Ádám
  • 2013. április 5.

Zene

A tél kíméletlenségét csakis gonoszabbnál gonoszabb metállemezekkel enyhíthettük, de azért tavaszra is maradt épp elég (amerikai, japán és norvég) csemege.

Darkthrone: The Underground Resistance A black metal egyik legrégebbi és legpatinásabb képviselője jó ideje nem játszik már a szó klasszikus értelmében vett black metalt - és ezzel valószínűleg csak azokat lehet meglepni, akik utoljára a Panzerfaust környékén adták fel a barátságot a Fenriz és Nocturno Culto duójára épülő, egyébként egyáltalán nem koncertező zenekarral.


A Darkthrone mostanában a hipszterek egyik kedvence lett, és személy szerint nagyon megnézném a mai napig egy postán levélszortírozóként dolgozó Fenriz arcát, amikor valaki szól neki, hogy a Pitchfork is kiemelt helyen foglalkozott a The Underground Resistance-szel. Ez a lemez - mint szinte az összes Darkthrone-kiadvány - gyakorlatilag egy középső ujjas reakció azokra az elvárásokra, hogy milyen zenét is kéne játszania egy black metal legendának. A mai Darkthrone ugyanis pontosan azokat az előadókat idézi (illetve mondjuk ki: másolja szinte pontról pontra), akiket a kis Fenriz és Nocturno Culto hallgatott a 80-as évek elején-közepén: színtiszta retró heavy és thrash metalt, illetve némi punkos csapkodást kapunk. Mindez akár kínos is lehetne, ha ez a két ürge nem írna kiváló dalokat - a Leave No Cross Unturned nótáért például mind a címe, mind a maximálisan bevállalós, majd negyedórás hossza, mind az ijesztő, King Diamond-os sikolyok miatt jár a bónusz piros pont. (Peaceville, 2013)


Boris: Präparat Az annak idején vérbeli noise-szörnyetegként indult japán Borist - még a nevüket is egy Melvins-dal után választották -, úgy látszik, nem merítette ki, hogy legutóbb egyenesen három lemezt adtak ki egyszerre, és az sem törte le őket, hogy ezeket az anyagokat, kevés kivétellel, nem fogadta túl jól a szakma.


A japánoknak bő egy év kellett csak az új lemezhez, miközben még az előzőket turnéztatták, és úgy látszik, a feszített tempó jót tett az alkotó energiáknak. A Präparatról szóló előzetes hírek ugyan egy kimondottan zajos-csapkodós lemezről szóltak, de az albumot végighallgatva könnyen rájöhetünk, hogy ez erős túlzás volt leginkább. A Method Of Error teljesen értelmetlen tétel ugyan némi tompított gitárdzsidzsivel és dobbeütéssel, az azt követő Bataille Suere pedig stoneres-doomos riffelésre helyezett suttogással próbál sokkolni, de a Präparat zöme az olyasfajta lassú, merengős, elképesztően hangulatos, shoegaze-szerű témázgatásokból áll, mint a December és az Elegy nyitókettőse. (Daymare, 2013)

 

Nails: Abandon All Life A kaliforniai zenekar lemezét hallgatva az ember elcsodálkozik azon, hogy egy ilyen, az európai ember szemében sztereotip módon napfényesnek és boldognak tűnő helyen is lehet ennyire ijesztően csúf, gonosz és kiborító dalokat írni, mint amilyet ez a fiatal négyes. A Nails ugyanis a legszebb screamo-hagyományokat vegyíti a mélyre hangolt gitárokkal reszelő, őrjöngő tempóval száguldó európai grindcore-csapatok világával és a klasszikus amerikai hardcore-punkkal, s ebbe az eleve ijesztően hangzó mixbe még a kemény zene egyéb obskúrus alműfajainak elemeit is bele-belekeveri.

 


Az ének kíméletlen recsegés, a tempó általában vagy a dis- fosztóképzővel kezdődő nevű zenekaroktól lízingelt, szinkópás d-beat, vagy fénysebességű darálás, a Saba művésznéven szereplő gitáros pedig egyszerre nyúl a Morbid Angel-féle floridai death metal riffeléshez, a grindos daráláshoz és a laza csuklóval előrántott, Agnostic Front-szerű, punkos akkordokhoz. A végeredmény egységesen kíméletlen, körülbelül negyedórás lemez, aminek hallatán a jóérzésű zenerajongók azonnal Nails-koncertről kezdenek el ábrándozni. (Southern Lord, 2013)


Intronaut: Habitual Levitations (Instilling Words With Tones) A nálunk jobbára ismeretlen Intronautot jobb helyeken már úgy kezelik, mintha a következő Mastodont vagy Isist találták volna meg. A progresszív, poliritmikus, mégsem művészkedő zenét játszó kvartettet tavaly a Tool is elvitte egy amerikai körre, idén pedig a Meshuggah társaságában járják körbe Európát (Magyarországra egyedül jönnek április 11-én a Rocktogonba), a sorban negyedik nagylemezük pedig ezek után vízválasztó lehet a zenekar karrierjében.

 


A kaliforniai csapat pedig mindent meg is tett azért, hogy egy szinttel feljebb ugorjon. A Habitual Levitations az eddigi anyagoknál könnyebben emészthető, a zenekar mégsem tagadta meg önmagát. Popos refréneket és azonnal értelmezhető dalszerkezeteket ne várjunk: maradt a poliritmikus matekozás, és a bund nélküli hangszeren játszó Joe Lester basszusgitáros fület gyönyörködtető játékára épülő pszichedelikus elszállásokat is gyakran szakítják szét a rozzant láncfűrészként hörgő gitárok. A Milk Leghez vagy a leghatásosabb, egyszersmind leghosszabb The Way Downhoz hasonló, kiválóan eltalált dalok viszont könnyen belerántják a hallgatót a Habitual Levitations világába, hogy aztán hallgatások boldog tucatjain keresztül se tudjon kikeveredni belőle. (Century Media, 2013)


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.