Guru, nem sztár (King Crimson a Petőfi Csarnokban)

  • F. D. J.
  • 1996. június 27.

Zene

F. D. J.

Normális viszonyok között most kellene nyugdíjaznom magam. Ne kelljen mondanom, osztályharcos elszántsággal biztattam a koncertet szervező barátaimat, ez most nemcsak ügy, de kasszának is tuti, mégiscsak háromgenerációs kultuszzenekar, tavaly a Colosseumot is át kellett telepíteni a BS-be, márpedig..., meg egyebek, ilyesmi. Először Magyarországon, és pont most, amikor éppolyan baromi jók, mint huszonöt évvel ezelőtt, szóval: húúú.

De ebben az országban, tessék a bizonyság, nincsenek normális viszonyok. Nyamvadék hatvanszázalékos ház a PeCsa szabadterén, az menjen nyugdíjba, aki nem jött, meg a jóisten, hogy a nyamvadék esőjével így bekavart, és akkor OK, végül én. Valójában azt sem tudom, most kinek írom - az én szűk háromezrem kőkeményen átélte, a fennmaradó tízmillió meg bizonyára beleszarik: nem volt egy mindennapi élmény, amit beszippantottunk, és nem is kisebb dózis, mint ami kell.

Végül mázlink volt. Csupán az udvartartást (The California Guitar Trio) mosta el a mocsok, fél kilencre újra előállt, ami a színpadnak s az uralkodónak kijár. Két szerelés dob és kettőször két gitár - akár egy rockzenekar is játszhatott volna, csak hát a King Crimson nem rockzenekar, hanem King Crimson. (A két dolog között nagyjából annyi a különbség, mintha Robert Frippet nem gurunak, hanem rocksztárnak tartanánk, márpedig ahogy a gitárjával összefeledkezve üldögélt a háttérben, gurubb már nem lehetett volna ebben a szakmában.)

Megjelent a Crimsonnak egy egészen új albuma, Thrakattack a címe, simán átbillen a kötetlen őrületbe, de hál´ isten nem ezt nyomatták. Hanem, mondom, mázlink volt, úgy alakult, ahogyan Bill Bruford beharangozta a június 13-i MaNcs-ban: belefért a keretbe a Red s a 21st Century Schizoid Man. A fő csapás iránya persze nem a hetvenes évek, hanem a Discipline, a Three Of A Perfect Pair s a tavalyi Thrak volt, vagyis azon albumok, amelyeket a ´81-84 között kvartettként működő, illetőleg a 94-es dupla trióban reaktivizálódott társaság együtt készített. (Robert Fripp és Adrian Belew - gitár, Pat Mastelotto és Bill Bruford - dob, Tony Levin - basszus, Trey Gunn - stick; legyünk teljesen precízek, Pat és Trey a két újabban érkezett.) Hogy ez a szikrázó, fenséges muzsika páratlan lenne, azt azért nem mondanám, amikor a hegyek felett szabadidős koncertet adnak az istenek, az épp ilyen.

És, mint utóbb kiderült, a zenekar is teljesen vevő volt a koncertjére, pedig eléggé macerás palik. Privát technika, privát szakács, privát jegyszedő és privát szinonimák, ami végül is mind rendben, de az olyan bohókás elvárásokat elég nehezen lehetett teljesíteni, mint például a szabadtéri no smoking. Egy kicsit hisztisek a fiúk, súgta meg a turnéfőnök még a buli előtt, nem a kedvük szerint alakultak az eddigi koncertek.

Hát ez most végre bejött. Egészen felszabadult látszatot keltettek a végén, Fripp még dedikált is. Jó lesz vigyázni, ezek képesek visszajönni még.

Petőfi Csarnok, június 19.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.