Semmi mocsok (Holy Barbarians)

  • Nagy Elisabeth
  • 1996. június 27.

Zene

Nagy Elisabeth

Tavaly őszre feloszlatta magát a Cult. Számíthatott széles körben kultikusnak, már nem tudott előrelépni, a kitaposott ösvény zsákutcába vezetett. Ian Astbury, a főnök 1990-ben kísérletképpen összeszedett egy csomó más-más stílusban játszó zenészt a Gathering Of The Tribeshoz (ebből született meg a Lollapalooza turnék ötlete), de ez nem jelentett kiutat. Szakított (a Cult-gitáros) Billy Duffyval, aztán Amerikából megtért Angliába új társak után koslatva, de hát mindenki minden mással volt elfoglalva, az egy olyan hely. Mit lehetett tenni, ilyenkor fogadja meg egy magára valamit is adó Astbury, hogy visszarepül Los Angelesbe, és összeáll az első mandróval, aki az útjába akad.

Egy Wayne Kramer-koncerten bukkant Patrick Suggra. Erről a huszonöt éves gitárosról elég jókat lehet hallani, állítólag együtt van benne Bernhard Buttler és Jimmy Page. Bevették magukat Astbury garázsába, és összehoztak egy lemeznyi anyagot. Csak ezt követően néztek partnerek után. Így született meg a Holy Barbarians, az egykori cultos Scott Garrett (ő lett a dobos) és basszgitáros fivére, Matt csatlakozásával.

A debütáló albumhoz, a Creamhez Liverpoolban, Astbury szülővárosában készültek a felvételek. A Cream nevet eredendően egy nonstop kocsma viseli, és aki ismeri az angol alkalmatosságokat, az nagyon tudja értékelni az ilyet. Astbury gyökerei persze nemcsak arra találhatók, megjárta Glasgow-t, Vancouvert, Londont, Párizst, New Yorkot, az államok nyugati partját, míg a Culttal Los Angelesben befutott.

A Holy Barbarians úgy fest, mint egy fiatal zenekar. Egyszerű gitárzenét játszik (a Cultról effélét nem lehetett elmondani), csak éppen az a mocsok hiányzik belőle, ami igazán érdekessé tehetné. Azt mondja Astbury, nem akar visszapislantani a hatvanas évekre, nem izgatja, hogy most az Oasist meg a Pulpot Stonesnak és Beatlesnek nevezték ki. Õ most előre néz. Bizonyára kiderül majd, hogy hova.

Cream, Beggars Banquet/HMK, 1996

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.