Semmi mocsok (Holy Barbarians)

  • Nagy Elisabeth
  • 1996. június 27.

Zene

Nagy Elisabeth

Tavaly őszre feloszlatta magát a Cult. Számíthatott széles körben kultikusnak, már nem tudott előrelépni, a kitaposott ösvény zsákutcába vezetett. Ian Astbury, a főnök 1990-ben kísérletképpen összeszedett egy csomó más-más stílusban játszó zenészt a Gathering Of The Tribeshoz (ebből született meg a Lollapalooza turnék ötlete), de ez nem jelentett kiutat. Szakított (a Cult-gitáros) Billy Duffyval, aztán Amerikából megtért Angliába új társak után koslatva, de hát mindenki minden mással volt elfoglalva, az egy olyan hely. Mit lehetett tenni, ilyenkor fogadja meg egy magára valamit is adó Astbury, hogy visszarepül Los Angelesbe, és összeáll az első mandróval, aki az útjába akad.

Egy Wayne Kramer-koncerten bukkant Patrick Suggra. Erről a huszonöt éves gitárosról elég jókat lehet hallani, állítólag együtt van benne Bernhard Buttler és Jimmy Page. Bevették magukat Astbury garázsába, és összehoztak egy lemeznyi anyagot. Csak ezt követően néztek partnerek után. Így született meg a Holy Barbarians, az egykori cultos Scott Garrett (ő lett a dobos) és basszgitáros fivére, Matt csatlakozásával.

A debütáló albumhoz, a Creamhez Liverpoolban, Astbury szülővárosában készültek a felvételek. A Cream nevet eredendően egy nonstop kocsma viseli, és aki ismeri az angol alkalmatosságokat, az nagyon tudja értékelni az ilyet. Astbury gyökerei persze nemcsak arra találhatók, megjárta Glasgow-t, Vancouvert, Londont, Párizst, New Yorkot, az államok nyugati partját, míg a Culttal Los Angelesben befutott.

A Holy Barbarians úgy fest, mint egy fiatal zenekar. Egyszerű gitárzenét játszik (a Cultról effélét nem lehetett elmondani), csak éppen az a mocsok hiányzik belőle, ami igazán érdekessé tehetné. Azt mondja Astbury, nem akar visszapislantani a hatvanas évekre, nem izgatja, hogy most az Oasist meg a Pulpot Stonesnak és Beatlesnek nevezték ki. Õ most előre néz. Bizonyára kiderül majd, hogy hova.

Cream, Beggars Banquet/HMK, 1996

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.