Semmi mocsok (Holy Barbarians)

  • Nagy Elisabeth
  • 1996. június 27.

Zene

Nagy Elisabeth

Tavaly őszre feloszlatta magát a Cult. Számíthatott széles körben kultikusnak, már nem tudott előrelépni, a kitaposott ösvény zsákutcába vezetett. Ian Astbury, a főnök 1990-ben kísérletképpen összeszedett egy csomó más-más stílusban játszó zenészt a Gathering Of The Tribeshoz (ebből született meg a Lollapalooza turnék ötlete), de ez nem jelentett kiutat. Szakított (a Cult-gitáros) Billy Duffyval, aztán Amerikából megtért Angliába új társak után koslatva, de hát mindenki minden mással volt elfoglalva, az egy olyan hely. Mit lehetett tenni, ilyenkor fogadja meg egy magára valamit is adó Astbury, hogy visszarepül Los Angelesbe, és összeáll az első mandróval, aki az útjába akad.

Egy Wayne Kramer-koncerten bukkant Patrick Suggra. Erről a huszonöt éves gitárosról elég jókat lehet hallani, állítólag együtt van benne Bernhard Buttler és Jimmy Page. Bevették magukat Astbury garázsába, és összehoztak egy lemeznyi anyagot. Csak ezt követően néztek partnerek után. Így született meg a Holy Barbarians, az egykori cultos Scott Garrett (ő lett a dobos) és basszgitáros fivére, Matt csatlakozásával.

A debütáló albumhoz, a Creamhez Liverpoolban, Astbury szülővárosában készültek a felvételek. A Cream nevet eredendően egy nonstop kocsma viseli, és aki ismeri az angol alkalmatosságokat, az nagyon tudja értékelni az ilyet. Astbury gyökerei persze nemcsak arra találhatók, megjárta Glasgow-t, Vancouvert, Londont, Párizst, New Yorkot, az államok nyugati partját, míg a Culttal Los Angelesben befutott.

A Holy Barbarians úgy fest, mint egy fiatal zenekar. Egyszerű gitárzenét játszik (a Cultról effélét nem lehetett elmondani), csak éppen az a mocsok hiányzik belőle, ami igazán érdekessé tehetné. Azt mondja Astbury, nem akar visszapislantani a hatvanas évekre, nem izgatja, hogy most az Oasist meg a Pulpot Stonesnak és Beatlesnek nevezték ki. Õ most előre néz. Bizonyára kiderül majd, hogy hova.

Cream, Beggars Banquet/HMK, 1996

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.