Ezekkel a mondatokkal indul a nemrég Cannes-ban, versenyen kívül bemutatott film, amelyre néhány hónapja az angliai buszmegállók oldalán mindenfelé egy bizarr, narancssárga-fehéren rikító plakát hívja fel a figyelmet. A plakáton öt, megnyerőnek aligha nevezhető fiatal, a verejtékében fürdő Mark, a bunkó-macsó Begbie, a kéjsóvár, kiskorú Diane, a tökkelütött Spud és a szépfiú-strici Sick Boy arcképe riogatja a járókelőt. Õk a jelenleg legvisszhangosabb új brit mozi-beindulás, a Trainspotting kulcsfigurái. A film Irvine Welsh skót író hasonló című bestseller regényének adaptációja, amely a szintén nagy sikerű őszi West End-i színházi bemutatót követte. A töretlen diadalmenet az alkotók reményei szerint Amerikáig és Budapestig meg sem áll.
Irvine Welsh
írói karrierje gyakorlatilag a Trainspottinggal kezdődött. Korábban főleg alkalmi munkákon és munkanélküli-segélyen élt, s maga is megjárt néhány drogelvonót, mielőtt megírta a botrányosan igazságszagú Trainspottingot az edinburghi kábítószerfüggők világáról, majd Amszterdamba költözött. A regényt még a megjelenés évében Booker-díjra, az egyik legrangosabb brit könyvdíjra jelölték. Ezt végül nem nyerte el, de Welsht, akit saját bevallása szerint már az is meglepett, hogy műve egyáltalán megjelent, a legkeresettebb írók közé emelte. A kritikusok azóta két újabb kötetét (The Acid House, 1994; Marabou Stork Nightmares, 1995) méltán menesztették mennybe, s legújabb munkáját, az Ecstasyt hónapokkal megjelenése előtt megelőzte a híre.
A Trainspotting hősei edinburghi narkósok. Mindennapjaik a drog körül forognak, a szer hatása alatt vagy annak hiányában szinte bármire képesek. Voltaképpen nem egyetlen történet ez, hanem laza történetlánc, amelyet Mark Renton, a leszokással többször megpróbálkozó s az elvonás minden kínját-poklát végigjáró elbeszélő személye köt össze. A szánalmas, komikus, sokkoló vagy undorító esetek a szokásosnál jóval árnyaltabban és mélyebben ábrázolják azokat a tényezőket - a törvényt, a szociális gondozót, a pszichológust, a munkaközvetítőt, a családot, a többi narkóst, a passzereket, a társadalmi megítélést stb. -, amelyek a drogosok létét alapvetően befolyásolják. A könyv legfőbb erénye abban áll, hogy a többnyire alanyként kezelt drogosok szemszögéből ábrázol, s ezáltal a kívülálló számára is megérthetővé, mi több, átélhetővé tesz olyan kérdéseket, amelyeket a szakértői elemzés szükségképpen nem érint.
Túl
a tabuszámba menő, bátor témaválasztásokon, a Trainspotting stiláris szempontból is merész és tökös könyv. A nyers, gyakran agresszív, de nem érzéketlen humorral elegy szöveg egyik markáns, lefordíthatatlan vonása, hogy nem "angolul", hanem "skótul" íródott, azaz a szereplők igen erős edinburghi dialektusát stilizálatlan eredetiséggel adta vissza. A közismert football szó "edinburghiul": fitba (!), a down: doon, a myself: maesel, hogy néhány egyszerűbb példánál maradjunk. Az egészséges skót nemzeti öntudat megnyilatkozása, hogy a szerző nem fukarkodik az angolok szívatásával sem. "Én nem gyűlölöm az angolokat - mondja az egyik szereplő. - Az angolok szerencsétlen faszverők. A skótok szégyene, hogy még egy tisztességes nemzetet sem találtak, aki gyarmatosítsa őket."
A regény címe legpontosabban Vonatlesésként fordítható, ami az angol alsó középosztály közkedvelt, kissé bugyuta, excentrikus hobbijára utal, melynek lényege, hogy távcsővel, anorákkal és notesszel felszerelve bámulják a vonatokat, s gondosan feljegyzik az elhaladó szerelvények rendszámát, remélve, hogy ritka példányra akadnak. Sportszerű gesztus, hogy a Trainspotting e kérdésben érintett angol kritikusai is többnyire azt tartják, az ilyen fenéken rúgások az angliai irodalom vérkeringésére is jótékony hatással vannak.
A színpadi változatot
először az Edinburghi Fesztiválon mutatták be, de tavaly decembertől a londoni West Endre is eljutott: 12 hétig az Ambassadorsban játszották, jelenleg a Trafalgar Square-en, a Whitehallban látható. Szemernyi büszkeség tölthet el minket, hogy a színházi bemutató terén orrhosszal a West End előtt jártunk, ugyanis tavaly novemberben a British Council által szponzorált Skót Õszön három előadás erejéig, Transzport címmel Budapesten is látható volt a darab (cikkünk szerzőjének fordításában - a szerk.). Kár, hogy az előadásról készült rádiófelvételt, melynek színhelyéül Csányi János rendező (Szentivánéji álom; Woyzeck) a stílusosan lepusztult Liliom utcai trafóházat választotta, a szemérmes Magyar Rádió egyelőre nem tűzte műsorára (a darab témája és nyelvezete nem hajtja különösebben a rádiót a mű jogainak megszerzésére, anélkül pedig nem megy, a British Council ugyanis természetesen kizárólag az őszi előadásokhoz szerezte meg a jogtulajdonos hozzájárulását - a szerk.).
A nagy szellemek találkozását példázza, hogy a magyar rádióváltozat készítése során Turai Tamás dramaturgnak történetesen ugyanarra volt panasza, mint a filmváltozat brit forgatókönyvírójának, John Hodge-nak. Hodge szerteágazó cselekménye miatt első ránézésre megfilmesíthetetlennek tartotta a könyvet. Aztán némi erkölcsi és anyagi meggyőzés hatására végül mégis beadta a derekát. Szerencsére. A bonyolult cselekményt a korábban említett öt kulcsfigura köré építve úgy sikerült egységes történetté alakítania, hogy közben a könyv anekdotikussága és egyéni hangja sem veszett el. A szereplők igen jó arcok, a stáb, Danny Boyle rendezővel az élén, 1994-ben a legjobb brit filmnek járó Alexander Korda-díjat nyerte Shallow Grave című filmjével. A zenét, mely persze már CD-n és kazettán is kapható, többek között Iggy Pop, Lou Reed, a Blur, a New Order, az Elastica, a Pulp, Brian Eno és mások "heroinos" zenéiből állították össze, és hogy teljes legyen a kultusz, az egyik passzer szerepében maga a szerző, Irvine Welsh is megjelenik. Kell ennél több? Valószínűleg nem. Ez a mozi kétségkívül a Pulp Fiction súlycsoportjában mérkőzik, jó eséllyel.
Hideg János
Könyv, film
- A film nyitójelenetében Ewan McGregor (Mark Renton) rohan közeliben, sarkában áruházi detektívek. Megragadó kezdő kép, de nemigen találja az ember a könyvben.
John Hodge forgatókönyvíró: Van egy utalás a könyvben a bolti lopásra, amikor Rentont rajtakapják, és rohan az utcán. Ezt vonzó nyitóképnek találtam. A többi lehetséges kezdőkép vagy statikus, vagy túl bonyolult lett volna. Ez viszont nagyon direkt és egyszerű. Egyből az akció közepébe.
Danny Boyle rendező: Történt egy nagyon fontos változtatás: John eredetileg szöveg nélkül képzelte el a nyitójelenetet, de a forgatókönyvírás vége felé a monológot a film középtájáról az elejére tette. Ekkortól éreztük, hogy életre kel a forgatókönyv. Ez nagy önbizalmat adott.
Hodge: A monológ Renton attitűdjének summázata. A krédója. Hogy eldöntötte, nem akarja ezeket a dolgokat.
- Az a jelenet, ahol Renton fejjel eltűnik a WC-kagylóban, és aztán egyszer csak a tengerben úszik, nincs a könyvben. Sok efféle változtatást hajtottak végre?
Hodge: Nem. Csak néhány ilyen pillanat akad. Azért akartam megcsinálni ezt a jelenetet, hogy már a film elején megmutathassam, ez nem egy mikrorealista dráma. Azt akartam, hogy a néző érezze, valami mást lát. Egyébként, ha realisztikusan csináljuk meg, akkor ez a jelenet nézhetetlen lett volna. Látod ezt a mocskos WC-t, tudod, hogy tele van ürülékkel. Számomra ez szimbolikus pillanat. Meddig vagy képes elmenni az ópiumért? Kész vagy akár a WC-be merülni is érte?
- Nagyon sok szleng és tájnyelvi kifejezés van a könyvben, amiből valamennyit megtartottatok. De változtattatok és tompítottatok is rajtuk.
Boyle: A könyvet nemcsak a heroinos aspektus tette számomra vonzóvá, hanem az is, hogy általánosságban szól a drogokról. Amit a társadalom elmulaszt megtenni. A kábítószerekhez való viszonyulás tekintetében még a 70-es években járunk. Pedig a 80-as évek végén, a 90-es évek elején megváltozott a társadalom. Lényegesen többen élnek kábítószerrel. És mégis stigma tapad hozzá. Előfordul, hogy maguk a kábítószer-élvezők is az általános közmegegyezés híveinek mutatkoznak, miközben tudják, hogy saját élményeik egészen mások. Sok kutatómunkát végeztünk. Először is mai heroinisták között, Skóciában, ami nagyon lehangoló volt. Rá kellett ébrednünk, hogy egy erről szóló filmet senki meg nem nézne. És Welsh sem ebből az alapállásból indult ki. A realizmus látszata ellenére a hátborzongató és visszataszító hatás szimbolikus. A könyv rendkívül izgalmas, mulatságos és veszélyes, annyira, amennyire egy súlyos heroinista élete nem az. A könyvben benne van az a vibrálás, amiért az emberek kábítószereznek. Süt belőle ez a fajta tapasztalat és kockázat. (...) Amikor kábítózol, kurva jól érzed magad - már ha nincs túl nagy peched. Szerettük volna ezt megragadni. A film egyik fele nyilvánvalóan és jelentős mértékben sötétebb a másik felénél. Ha hosszú távon élsz kábítószerekkel, elsötétül az életed. A film nem próbálja ezt elleplezni. De nem akar együtt bicegni az erkölcsi konszenzussal sem.
(Sight and Sound, 1996)
Majd ősszel
Várhatóan szeptembertől nálunk is látható lesz a Trainspotting. Külön történet. A film kasszasikeréről hallva egy nem kifejezetten művészfilmvideókra specializálódott cég, a Best Hollywood látatlanban megvásárolta a Trainspotting magyarországi mozi- és videóforgalmazási jogait. Mivel ez igaziból a Budapest Film profiljába vág, a Báthori utcai fiúk oroszlánként harcoltak érte, s - nyilván némi felárral - sikerült is megszerezniük a moziforgalmazási jogot, de a videójogot nem, így a Budapest Filmhez tartozó Odeonban kár is keresni majd. A terv egyébként az, hogy ha már a Trainspotting kultfilmmé vált, követi az előzménye, azaz jövő tavasszal, ugyanettől a csapattól jön a Shallow Grave.
