A kezdetek kezdetén ráadásul nem csupán a saját arcél világos felkarcolásában számított fontos mozzanatnak egy-egy mások által írt szám átlényegítése (mint a dzsesszben), hanem a kulturális szigetek között is ezekből ácsolták meg a zenészek a függőhidat – gondoljunk csak a Beatles és a soul vagy a Stones és a delta blues esetére. Később már inkább a kánonformálási szándék volt jelen: ma már senki sem kérdőjelezi meg például a Black Sabbath jelentőségét, ám ehhez nagyon is kellett, hogy a 90-es évek legelején számos elismert zenekar gyűjteményes lemezeken rója le tiszteletét a birminghami ősmetálosok előtt. Így jutottunk el aztán a máig, amikor naponta tíz-húszezer feldolgozást töltenek fel lelkes fiatalok a YouTube-ra a világ minden táján, hogy semmi másról ne beszéljenek ezeken keresztül, mint önmaguk vélt vagy valós, de inkább persze képzelt nagyszerűségéről.
Ebben a klímában a legkevésbé sem meglepő, hogy Glenn Danzig feldolgozáslemeze senkit sem mozgatott meg különösebben, pedig ha valaki, akkor a Gonosz Elvis részéről még ma is lehet tétje annak, ha kiles néhány régi dalt, és zsákmányt szimatoló rozsomákként rájuk veti magát. Távolról sem csupán azért, mert egykori horrorpunkzenekara, a csodálatos Misfits is egy másik zenekar (a Metallica) közvetítésével jutott el anno a dolgozók széles tömegeihez, hanem inkább azért, mert a világ egyik legdrámaibb hangjának (és legproblémásabb személyiségének) tulajdonosa olyan szűrőként létezik a világban, amelyen áteresztve minden hanghullám radikálisan elváltozik a légtérben.
A Skeletons legfontosabb tanulsága, hogy önmagában ennyi mégsem elég. A punkból barbár okkult rockzenére váltó Danzig akkor készített igazán meghatározó lemezeket ezzel a zenekarával, amikor Rick Rubin segítette őt a munkában, a Skeletonson viszont nemhogy ekkora kaliber, hanem egyáltalán semmilyen producer nem dolgozott. És ez nem csupán azon érződik, hogy a lemez nem szól jól – bár persze azon is: a dobok megszólalása egy párnagyár teherbírási tesztüzemét, a gitároké egy bevodkázott süvölvény és a torzítók első nagy találkozását idézi. A főszereplő kontrollvesztettsége viszont komolyabb probléma. Rick Rubin sohasem engedett volna lemezre tenni egy ilyen sután elbömbölt N. I. B.-t, vagy egy olyan Lord of the Thighst (az Aerosmith eredetileg bicskanyitogatóan hanyag, itt szánalmasan keménykedő korai dalát), amelyben olyan hamiskás az ének, mint egy karaokebárban. És nyilván felismerte volna, hogy az öreg Danzig a lassú számokban tudja igazán meglebegtetni hírhedt fekete szárnyait: a Crying in the Rain vagy a ZZ Top balladája, a Rough Boy a húszforintos hangzáson keresztül is hozza azt a sötét csillogást, amelynek faltól falig ki kellett volna töltenie ezt a távolról sem érdektelen, ám igen súlyosan elhibázott albumot.
Nuclear Blast, 2015
