Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007. október 4.

Zene

Nyolc kis kritika
Ministry: The Last Sucker 27 év és 12 kiadott lemez után a rocktörténet legkeményebb indusztriális metálbandája leteszi a lantot. Al Jourgensen legalábbis mindenhol úgy nyilatkozik, hogy a most megjelent The Last Sucker nemcsak trilógiájának, de karrierjének is záródarabja, amellyel a Ministry csúcsra járatta a Bush-kormányzat köpködését.

Jourgensent annak idején az idõsebb Bush is megihlette (Psalm 69, 1992), nem csoda hát, hogy a mostani republikánus vezetés mindjárt háromlemeznyi ötletet adott a kezébe: komplett egészet alkot mostani lemeze a Houses Of The Molelal és a Rio Grande Blooddal. Az impozáns kísérõgárda nem változott: fõhõsünket Tommy Victor és Paul Raven kíséri a Prongból, és itt van a Killing Joke-ból ismerhetõ John Bechdel is. Az új lemez, akár az elõzõ kettõ, feszes és tempós, mindjárt az elsõ taktusoktól rúgni kezd az arc felé - mindig is ezt szerettük a Ministryben, még akkor is, mikor jobban kísérletezett, amikor doomosabb vagy éppen elektronikusabb, coldwave-es hangzásvilággal próbálkozott. A The Last Suckernek, habár elõdjeinél kevésbé változatos, megvan a maga szépsége, ha fullasztóan átpolitizált is az egész: a nyitó Let's Go, a No Glory vagy a Die In A Crash hibátlan ipari himnusz, a címadó szám atipikus gitártémája kellõen zamatos, és külön ki kell emelni a Doors Roadhouse Bluesának isteni feldolgozását.

Stílusos a zárás is: az End Of Days címû, két részre osztott etûd tizenöt perc ipari pszichedélia, (az album és az életmû) zárásaként Eisenhower leköszönõ beszédének hangmintáival.

H. A.

Megaforce, 2007

****

Kurt Vonnegut: Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater Egy eredetileg 1965-ben írt és magyarul immár harmadszor megjelent könyvnél tálcán kínálkozik a kérdés: vajon nem avult el? És ha nem, vajh' mi tartja életben? És a kettõs válasz: részben nem, mivel ez a tematika mindig életben tartja az olvasó érdeklõdését. Jó amerikai szerzõhöz híven (Musil már a húszas években megírta, hogy az amerikai író tudja, hogy az olvasó szeretne kapni is valamit a pénzéért) Vonnegut nem sokat gatyázik, rögtön az elsõ mondatban közli a téma meritumát: "Ez a történet emberekrõl szól, de egy nagy summa pénz játssza benne a fõszerepet, ugyanúgy, ahogy egy méhekrõl szóló mesében is joggal játszhatna vezetõ szerepet a méz." Csodálatosan szerencsés kézzel megválasztott elsõ mondat, rövid, elegáns, lényegre törõ, és a nagy dimenziókra rávilágító hasonlat a bestiálisan mûvelt olvasót arra viszi, hogy azonnal magához ragadja Mandeville A méhek meséje címû 17. századi filozófiai tankölteményét. Mely persze nem szól másról, mint az önzésrõl, és ezzel megint Vonnegutnál vagyunk. Mandeville szatirikusan eltúlzott tétele szerint egy társadalom fejlõdésére sokkal ösztönzõbben hat a kizsákmányolás, a kurválkodás és a háború, mint a személyes erények. Vonnegut regénye negatív utópia és szatirikus tanmese. Mr. Rosewater önzetlensége nyilvánvalóan csak egy mesevilágban hatékony. Okos könyv, szellemes; kandalló melletti, egyestés olvasmány.

- banza -

Fordította Szilágyi Tibor. Maecenas Könyvkiadó, 2007, 262 oldal, ár nélkül

****

Ronda ügy "Ha figyelmen kívül hagyjuk az eset erkölcsi vonzatát, a süket dumát, amit a fejünkbe vertek már az elsõ osztályban, akkor mi marad? Na? Egy ötvenkilós pehelykönnyû test. Egy ötvenkilós test, amit át kell helyezni A pontból B pontba" - Boyd (Christian Slater) okfejtése közvetlenül a kínai kurva halála után hangzik el, és nem sokkal azelõtt, hogy egy dugóhúzóval szíven döfi a holttestet fölfedezõ biztonsági õrt. A prostituáltat egyébként a fürdõszoba egyik fémakasztójára aggatja föl a tarkójánál az ötfõs férfitársaság egyik tagja - merõ véletlenségbõl, egy fergeteges kamatyolás csúcspontján.

Az õrült ámokfutásba torkolló legénybúcsú és az azt követõ, ugyancsak hullákkal tarkított esküvõ története a rendkívül szûk mezsgyén araszoló filmek tipikus példája; mindig csak egy hajszálon múlik, hogy a poénokból nem kínos poénkodások kerekednek-e. A gátlástalanul káromkodó gyerekek, a szétdarabolt testek morbid összerakása az elhantolás elõtt, a ruhafogassal brutális mészárlást rendezõ menyasszony (Cameron Diaz) jelenetei kivétel nélkül magukban hordozzák e lehetõséget. Peter Berg forgatókönyvíró-rendezõ azonban jól egyensúlyozott 1998-as munkájában: eszement fekete humora mindannyiunkból elõcsalogatja - mit elõcsalogatja, egyenesen hájjal kenegeti - infantilizmusra hajlamos énünket. Mély tartalmakat ne keressünk (de ha nagyon akarjuk: Berg szentnek tartott konvenciókat torzít el a végletekig), elégedjünk meg a másfél órányi röhögéssel. Külön kiemelendõ a pazar magyar szinkron; ez utóbbi, sajnos, manapság már korántsem magától értetõdõ.

B. I.

Forgalmazza a Forum Home Entertainment

*****

ÁDÁM ZOLTÁN Az elmúlt években mintha a mikro- és a makrokozmosz bevételére készült volna: fotók és képeslapok alapján ciklusokat festett Tibetrõl és lámákról, majd cigány portrékat és házakat, ugyancsak fényképek után; késõbb felfelé vetette pillantását, és csillagképeket, galaxisokat vont a vászonra teleszkópfelvételek nyomán, egy majdnem expresszív planetáriumot vizionáltatva. Morál, vallás, szolidaritás, valamint a végtelen iránt zuhogó vágy határozta meg képeit, de a fotóalap, a fénykép realitáskonvenciója valahogy mindig lerántotta, le és vissza egyfajta szociológiai-antropológiai, képileg nivellált síkra.

Most ötvenegy, többnyire 40x30 cm-es vagy ehhez a mérethez alulról-felülrõl közelítõ, bársonypapírra pasztellel készített munkát állít ki. Mindegyik idei, 2007-es, s ha nem tudnánk, a mûvek száma, technikája, s a válogatás logikája alapján akkor is sejthetnénk, hogy a festõ évek, talán évtizedek óta gyarapodó vizuális naplójának, rajz-jegyzeteinek aktuális metszetével van dolgunk.

Úgy rémlik, Ádám szerencsére visszatér - a szelekció, legalábbis számomra, ezt jelzi - ahhoz a tíz-tizenöt évvel ezelõtti festõi gesztushoz, ahhoz a sûrû individualizmushoz, melyben stílusok, akaratok, gõg, hit és alázat egyszerre harmonikus és diszharmonikus elegyet volt képes megképezni. Lapjain hol indulatosan, hol gyermeki motyogással - a kimondás, a szó, a betû iránt érzett elkötelezettséggel - válaszol "korszerûnek" is tetszõ kérdésekre (kik-mik vagyunk, honnan jövünk..., milyen mély lehet a hit a reménytelenség és szeretetlenség porvilágában), de nem annyira a metafizikai és erkölcsi talányok "kiábrázolása" és a feleletképtelenség beláttatása a fontos, hanem az a roppant gazdag invenció, amivel Ádám az elmúlt évtizedek festõi készleteit kezeli. A lapok halvány-szépiától a mélyfeketéig húzódó színskáláján naiv-halvány képi humorba oldva jelenik meg expresszivitás, dráma, s minden kétséget kizárva: a kétség.

- hajdu -

acb galéria, október 20-ig

*****

The Wildhearts: The Wildhearts Hogyan is fogalmazott úgy tíz éve a New York-i Village Voice? "A világ legjobb zenekara azok közül, amelyeket senki sem ismer." Azóta e hírhedten narkomán brit zenekar többször is szívóágra került, idõközben fel is oszlott, aztán meg újjá-újjáalakult néhányszor, két éve kiadott egy visszatérõ albumot (The Wildhearts Must Be Destroyed!), nemrégiben pedig megjelentette ezt a nagyszerû új lemezt, de sajnos egyik fordulat sem bírta kikezdeni a fentebb idézett mondat második felének érvényességét. Ez a zenekar, úgy tetszik, mintegy gyárilag védve van a valódi áttörés ellen.

Holott Ginger (a Wildhearts énekese, gitárosa, szíve, lelke) számaiban többnyire már a verzék is annyira ragadósak, amilyenre tényleg csak a legprímább popzenék kitüntetett pillanataiban akad példa - képzelhetik hát, micsoda katartikus mézfürdõ, amikor aztán e rasztás hérosz a refrénjeihez ér... A Paul McCartney- Robin Zander-féle hagyományhoz kötõdõ énekdallamok édességét pedig a gitártémák érdessége ellensúlyozza - a Wildhearts legjobb lemezein az alapokat kimondottan vaskos, metálos futamok adják, amelyeket a zenekar punkos lendülettel vezet elõ. Ez a halálos koktél lobbantotta lángra az 1993-as Earth Vst és most ezt az új lemezt is. Adódnak persze különbségek, egy-két szám például némiképp túlírt, a szövegek pedig messze kesernyésebbek, és ha már itt tartunk, Ginger kétségtelenül sokkal jobb író, amikor a privát ügyeivel foglalkozik az ezúttal többször is fókuszba húzott ún. globális problémák helyett. De vajon mi számít inkább ennél a zenénél: a sorok a papíron, vagy az, ahogyan ezeket elõvezetik?

G. A.

Round Records, 2007

**** és fél

Puccini Tosca címû operája ezen az 1999-es felvételen, az amszterdami Holland Opera és a Concertgebouw Zenekar elõadásában megszabadul az elnyûtt játékkonvencióktól. Nikolaus Lehnhoff elhagyja a kultikus-historikus helyszíneket, az elsõ felvonás egy nyomasztó kandeláberekkel zsúfolt, kolumbáriumszerû hodályban, a második egy luxusmodern elvarázsolt kastélyban, a harmadik egy betonbunkerben játszódik. A rendezõ thrillerrõl és halálcsapdáról beszél, Cavaradossit Antikrisztusnak, Scarpiát bukott angyalnak nevezi, de nem muszáj hallgatni rá, a produkció nem (csak) ettõl jó. Hanem az energiától és szenvedélytõl, amely a zenekari ároktól a szcenikai effektusokig és a legkisebb szereplõtõl a legnagyobbig áthatja az egészet.

Riccardo Chailly kivételes drámai intenzitással vezényel, az énekesek pedig - lesz, ami lesz - belevetik magukat a mélybe, mint Catherine Malfitano, aki a végén szinte kirepül a színpadról. Már látszik rajta az idõ, de Toscája szangvinikus és erotikus: ahogy mezítláb, Scarpia pisztolyával egy véletlenül megtalált vészkijáraton kimenekül a harmadik felvonásban a lépcsõt-ajtót eltüntetõ horrortérbõl, az remek. Richard Margison fényes, ragyogó tenor; testi-lelki mozgékonysága, a végén a Cavaradossi arcára írt szkepszis feledteti eltúlzott fizikai méreteit. Aki maga a tökély, az Bryn Terfel Scarpiája: robusztus hang és igazi macsó állat, nem az a gálánsan bigott szatír (copyright Cavaradossi), akit megszoktunk. Vokális erõvel lobbantja lángra a Te Deumban a pokol tüzeit, aztán fölrakja a lábát Tosca elé, mint egy bunkó. "riás propeller (késõbb az árnya) uralja a teret a halálos gépezet jelképeként. A hang Puccinié, a kéz a rendezõé. A közönség egyszer sem tapsol bele, de a végén kirobban - neki is csillagos ötös!

- káté -

(Decca, 2007, Universal)

*****

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek Mindössze tizenöt perc elegendõ, hogy elolvassuk ezt a kis könyvet, bár nem erre találták ki. Danyi Zoltán negyedik kötete lassú olvasókat keres, vagy nem is annyira olvasókat, mint inkább sétálókat, szemlélõdõket. A Gyümölcsversek a befogadást láthatóan a meditáció felé igyekszik elmozdítani. Az általában két-három sorból álló versek (a leghosszabb írás is csak tizenegy soros) mint pszeudohaikuk, pszeudokoanok kívánnak mûködni. Csakhogy ez az esetek többségében nem sikerül nekik.

A versek három ciklusba (Hajnali, Keserv, Búcsú) rendezve követik egymást, de a kötetegész belsõ egységét hangsúlyozandó, mindhárom részben felbukkannak a folyamatos számozással ellátott Cím nélkül szövegek, valamint az egész kötetnek is mottót ("Soha senki nem talál ide / Legfeljebb ki eltéved") adó - s a Danyi-versektõl eltérõ tipográfiával jelzett - Ryokan-idézetek.

A várt összhang mégsem alakul ki, a kompozíció nem szólal meg. Mindezért leginkább a zen meditációkat mímelõ közhelyek a felelõsek, amikbõl itt ráadásul nincs is kevés (pl. "Villódzó levelek a szélben. / Az egyetlen bizonyosság."). A nyugati irodalmakban idõrõl idõre fellángoló Távol-Kelet-kultusz legnagyobb csapdája ez. A Gyümölcsversek rossz értelemben véve hangulatlíra, a japán elõképekbõl ugyanis pusztán a hangulatot képes felidézni, amivel azonban messze elmarad a klasszikusoktól, de saját céljaitól is. Csak emiatt lehet, hogy egy egyébként szimpatikusan kevés szavú költõ az olyan, valóban szép versek mellett, mint a Terv, a Naspolya vagy a Cím nélkül (6), ehhez hasonló giccseket állít elõ sorozatban: "Fehér nyak villan elõ, és hószínû boka. / Vér kalligráfiái a gyöngyházfényû kendõn." (A gésa halála).

KáDé

zEtna Kiadó, Újvidék, 2006, 58 oldal, 900 Ft

** és fél

Csúcsformában 3 A kezdetben humorosnak tûnõ buddy movie talán az elsõ rész végéig volt valamennyire szórakoztató; azóta lassan, de biztosan csilingel a kassza. Lassan: jelen darab megtekintéséig a fene se értette, hogy miért kellett ezúttal egészen 2007-ig várni. Most már világos. Pedig ha emlékezetünk nem csal, egy idõben startoltunk a hasonszõrû Taxi szériával, ám amaz idõközben annyira elhúzott, hogy még újabb három részre és a marseille-i rendszám amerikaira cserélésére is tellett belõle. Kétségkívül sok a közös vonás: maffiózók, környezetidegen rendõrtiszt/professzionális sofõr, és mindkét esetben rengeteg, a szubkultúrák helyi reprezentánsai által gerjesztett bárgyú, ám az érzékenységhatáron belül tartott tréfa. A Chinatown vs. souk típusú humor ereje a szociális különbözõségekben rejlik, ezt pontosan tudja a 48 óra és a Halálos fegyver sorozatokat vélhetõen betéve fújó rendezõ. A faji-vallási-nyelvi és egyéb ellentétek egyszerûen mágnesként vonzzák egymást meg a nagy rakás galibát. Az empátia vagy annak idõnkénti hiánya bõ vicc- és drámaforrás, melyet vétek is kiaknázatlanul hagyni. A reményeink szerint utolsókat rúgó akció(vég)játékban az akcióért a látványosan öregedõ Jackie Chan, a játékosságért a verbálisan kicsit belassult Chris Tucker felel. Érvelésünket igazolandó véletlenül épp a franciáknál akadnak össze a triádokkal és kínozzák gyermeki balgaságukkal halálra a nagyérdemût. Még egy párizsi taxisofõrt is segítségül hívnak. Hiába.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

**

Neked ajánljuk