Lemez

Halálsoron

The Black Keys: ’Let’s Rock’

Zene

A White Stripes feloszlása óta egyértelműen a gitáros-énekes Dan Auerbach és a Patrick Carney dobos alkotta The Black Keys számít a legnépszerűbb rockduónak: Grammyket nyernek, arénákat töltenek meg és pole pozíciókat gyűjtenek be a legrangosabb fesztiválokon.

Egy türelmes és lassan építkező párosról van szó – az igazán nagy befutást eredményező 2010-es albumuk, a Brothers már a hatodik lemezük volt. A mai napig ez tekinthető a legjobb munkájuknak, valamint az egy évvel későbbi El Camino, rajta a Lonely Boy című csúcsslágerrel, amelyet talán már most sem túlzás a zenetörténet utolsó nagy rockhimnuszának nevezni. A 2014-es Turn Blue album sem sikeredett rosszul, de az azt követő turné után a The Black Keys szüneteltette tevékenységét.

A köztes időben Auerbach megjelentetett két lemezt (egyet szólóban, egyet az Arcs nevű másik projektjével), Carney elsősorban producerkedett, többek között annak a Michelle Branchnek a visszatérő lemezén, akit végül feleségül is vett. De Auerbach is megházasodott, gyereke született (akárcsak Carney-éknak), és amikor már minden letisztult, jöhetett újra a közös munka. Az egykoron Ohióból indult, de ma már Tennessee-hez kötődő Black Keys zenészei mindenféle előkészület nélkül mentek a stúdióba, vagy­is az új dalok jammelésekből születtek. A tagok saját bevallása szerint ismét a gitárok előtt szerettek volna tisztelegni, és látszólag ennek az eredménye a ’Let’s Rock’ cím, bár ennek azért bonyolultabb a története. Egy Edmund Zagorski nevű elítéltnek állítólag ezek voltak az utolsó szavai a villamosszékben, és így már a lemezborító (amely a kivégzési eszközt ábrázolja) sem szorul magyarázatra.

Ami a zenei vonalat illeti, természetesen a megszokott blues-rock vágányon járunk, jó sok ZZ Top-os riffel, de néha a T. Rex-féle gitársound hatása is tetten érhető. A Shine a Little Light a létező legsemmitmondóbb nyitány, de a jóval pörgősebb Eagle Birds, valamint az első single-nek választott Lo/Hi szerencsére emeli a színvonalat. Aztán jönnek az álmosabb percek: a Walk Across the Water egy túl hosszú blues-AOR ballada (az album-oriented rock kifejezésből – a szerk.), a Get Yourself Togetherben már túlteng a ZZ Top-majmolás, a Sit Around and Miss You pedig színtiszta west coast à la Eagles. Azért az utolsó harmadban felpörög a hangulat, a Go nemcsak a vicces klipjéért (amelyben a tagok azt játsszák el, hogy mennyire utálják már egymást), de a Tame impalás hangzásáért is szerethető; a szintén pszichedelikus Break­ing Downban mintha szitárt hallanánk; az Under the Gun megidézi a Queens Of The Stone Age-féle If I Had a Tailt; a záró, Twin Peaks-es című Fire Walk With Me pedig ennek a lemeznek a Lonely Boy-a, még ha nem is üt akkorát. Korrekt lemez a ’Let’s Rock’, és jól illeszkedik a The Black Keys diszkográfiájába, ha az énektémák ugyanolyan jóra sikeredtek volna, mint a zeneiek, akkor Auerbach és Carney meg tudta volna ugrani a Brothers és az El Camino szintjét.

Easy Eye Sound/Nonesuch, 2019

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.