Lemez

Sír, nevet

3 szupersztár

  • - minek -
  • 2019. október 19.

Zene

Három amerikai női előadó, három lemez. Van köztük olyan, ami röviden jó, és van olyan, ami hosszan is rövid.

Taylor Swift: Lover Mindig akadt a popzenének olyan „aktuálisan” tündöklő királynője, akinek a pozícióját senki sem vonhatta kétségbe. Taylor Swift minden szempontból megfelel ennek: olyan híresség, akit és akiről szinte már mindenki hallott, 29 évesen a hetedik ultrasikeres albumánál tart, és nem mellesleg jó ideje a szórakoztatóipar egyik legjobban kereső sztárja. Ehhez képest erős túlzás volna karizmatikus előadónak nevezni, sem a hangja, sem az előadásmódja nem predesztinálná erre. Ugyanakkor figyelemre méltó szerző-előadó, nem hiányzik belőle sem az alkotói véna, sem a sikerhez szükséges szorgalom, sem a kivételes popérzékenység. Eredetileg country-előadóként kezdte pályafutását, de zenéje, ahogy a szélesebb közönség felé nyitott, újabb és újabb stíluselemekkel bővült. A Lover azért is különleges, mert itt az összes műfaj visszatér, még a country is, amit hangsúlyossá tesz egykori példaképének, a Dixie Chicksnek slide gitáros, bendzsós vendégszereplése a Soon You’ll Get Betterben. Ennek ellenére a Lover vérbeli szerelmes lemez, és enciklopédikus rendben megtalálható minden, ami a témába vág: remény, vágy, beteljesedés, csalódás. De a Miss Americana & the Heartbreak Prince című dalt a neten gyűlölködőknek küldi, máskor meg az amerikai közállapotokról fejti ki lesújtó véleményét. És vannak hangulatos szintipop-számok, visszanyúl az r&b/funk, a folk, az indie-rock-, sőt, a garázspunkhagyományhoz is, de a szélesebb közönség leginkább a Me című szám jól megcsinált, rágógumipopba csomagolt öntudatparádéjára fog visszaemlékezni, amelyet Brandon Urie-val duettben énekel, no meg a zúzós elektropop Cruel Summerre, amelyet St. Vincenttel együtt írtak. Noha biztosan nem fog fájni annak, aki végighallgatja mind a 18 számot, de ennyi azért gombócból is sok. (Republic Records, 2019)


 

 

 

 

Missy Elliott: Iconology EP A kilencvenes évek második és a „nullás” évek első felének egyik legfontosabb, mondhatni, ikonikus rapper/énekes előadója volt Missy Elliott. Szólóban, saját neve alatt, de mások keze alá dolgozó szerzőként és producerként is terjedelmes életművel bír, közben hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolatot épített ki Timbalanddel is, aki egy ideig a nemzetközi popzene hangzásának legfontosabb kovácsa volt. „Misdemeanor” Elliott azonban a sikerek után egy időre kiszállt a mókuskerékből, elsősorban egészségügyi okokból. Az utóbbi években csak „speciális vendégként” bukkant fel, most viszont, épp 14 évvel az utolsó, még saját néven kijött lemeze, a The Cookbook után egy izmos, ötszámos EP-vel jelentkezett, úgyhogy illik ezt is megbecsülni. De azt is, hogy a részben Timbaland bábáskodásával készült számok ott vennék fel a fonalat, ahol most éppen tart a fekete gyökerű popzene. A Throw It Back parádés felütés, benne trapszerű, szétcsavart alapokkal, ravasz basszusmenetekkel, a sorok között folyamatos visszautalásokkal a ma már poptörténeti jelentőségű karrierre. E rövid ízelítő alapján úgy tűnhet, hogy Missy manapság is tökéletesen uralja a terepet, és ettől aktuális és izgalmas ez az anyag. Mindegy neki, hogy az r&b-hagyományt polírozza újra a DripDemeanorban, vagy futurisztikusan lüktető alaphoz adagolja a rímeket, mint a Cool Off című számban. Ráadásul mástól nyúlni sem rest, elvégre az egész szcénával együtt csak a műfaj legjobb hagyományait folytatja. (Atlantic, 2019)


 

 

 

alá

Lana Del Rey: Norman Fucking Rockwell A New York-i énekesnő látszólagos törékenysége dacára már most acélos életművet mondhat magáénak, és immár egy egész szerző-előadó generáció tekintheti teljes joggal elő- és példaképének. Ehhez képest most előhúzott a kalapból egy olyan albumot – a hatodikat –, amely talán az összes eddigit felülmúlja. Hatását tekintve veszélyesen addiktív, ha egyszer belegabalyodtunk a Norman Fucking Rockwell dalaiba, nem tudunk szabadulni tőlük. Lana Del Rey fájdalmasan szép dalok sorát írta meg, és ebből a jelzős kapcsolatból leginkább az utóbbi ül; az egész albumot egyfajta túláradó, lassan hömpölygő muzikalitás lengi be. A gitár- és billentyűfutamok előbb udvariasan megbújnak az énekhang mögött, azután hangsúlyosan az előtérbe merészkednek. Az album zenei felelőse – producerként, gitáron és billentyűs hangszereken – az a Jack Antonoff volt, aki különben Taylor Swift régi alkotótársa. A Norman Fuckin Rockwellen a szakítás, az elválás már nem fáj annyira, az elveszettség, a szomorúság, a melankólia valami furcsa idillbe fordul, végül elhiszünk mindent Lana del Reynek. És nem győzünk hálálkodni azért, hogy mindezt helyettünk csomagolta kristálytiszta melódiákba. (Polydor/Interscope, 2019)


- minek -

 

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.