Lemez

Sír, nevet

3 szupersztár

  • - minek -
  • 2019. október 19.

Zene

Három amerikai női előadó, három lemez. Van köztük olyan, ami röviden jó, és van olyan, ami hosszan is rövid.

Taylor Swift: Lover Mindig akadt a popzenének olyan „aktuálisan” tündöklő királynője, akinek a pozícióját senki sem vonhatta kétségbe. Taylor Swift minden szempontból megfelel ennek: olyan híresség, akit és akiről szinte már mindenki hallott, 29 évesen a hetedik ultrasikeres albumánál tart, és nem mellesleg jó ideje a szórakoztatóipar egyik legjobban kereső sztárja. Ehhez képest erős túlzás volna karizmatikus előadónak nevezni, sem a hangja, sem az előadásmódja nem predesztinálná erre. Ugyanakkor figyelemre méltó szerző-előadó, nem hiányzik belőle sem az alkotói véna, sem a sikerhez szükséges szorgalom, sem a kivételes popérzékenység. Eredetileg country-előadóként kezdte pályafutását, de zenéje, ahogy a szélesebb közönség felé nyitott, újabb és újabb stíluselemekkel bővült. A Lover azért is különleges, mert itt az összes műfaj visszatér, még a country is, amit hangsúlyossá tesz egykori példaképének, a Dixie Chicksnek slide gitáros, bendzsós vendégszereplése a Soon You’ll Get Betterben. Ennek ellenére a Lover vérbeli szerelmes lemez, és enciklopédikus rendben megtalálható minden, ami a témába vág: remény, vágy, beteljesedés, csalódás. De a Miss Americana & the Heartbreak Prince című dalt a neten gyűlölködőknek küldi, máskor meg az amerikai közállapotokról fejti ki lesújtó véleményét. És vannak hangulatos szintipop-számok, visszanyúl az r&b/funk, a folk, az indie-rock-, sőt, a garázspunkhagyományhoz is, de a szélesebb közönség leginkább a Me című szám jól megcsinált, rágógumipopba csomagolt öntudatparádéjára fog visszaemlékezni, amelyet Brandon Urie-val duettben énekel, no meg a zúzós elektropop Cruel Summerre, amelyet St. Vincenttel együtt írtak. Noha biztosan nem fog fájni annak, aki végighallgatja mind a 18 számot, de ennyi azért gombócból is sok. (Republic Records, 2019)


 

 

 

 

Missy Elliott: Iconology EP A kilencvenes évek második és a „nullás” évek első felének egyik legfontosabb, mondhatni, ikonikus rapper/énekes előadója volt Missy Elliott. Szólóban, saját neve alatt, de mások keze alá dolgozó szerzőként és producerként is terjedelmes életművel bír, közben hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolatot épített ki Timbalanddel is, aki egy ideig a nemzetközi popzene hangzásának legfontosabb kovácsa volt. „Misdemeanor” Elliott azonban a sikerek után egy időre kiszállt a mókuskerékből, elsősorban egészségügyi okokból. Az utóbbi években csak „speciális vendégként” bukkant fel, most viszont, épp 14 évvel az utolsó, még saját néven kijött lemeze, a The Cookbook után egy izmos, ötszámos EP-vel jelentkezett, úgyhogy illik ezt is megbecsülni. De azt is, hogy a részben Timbaland bábáskodásával készült számok ott vennék fel a fonalat, ahol most éppen tart a fekete gyökerű popzene. A Throw It Back parádés felütés, benne trapszerű, szétcsavart alapokkal, ravasz basszusmenetekkel, a sorok között folyamatos visszautalásokkal a ma már poptörténeti jelentőségű karrierre. E rövid ízelítő alapján úgy tűnhet, hogy Missy manapság is tökéletesen uralja a terepet, és ettől aktuális és izgalmas ez az anyag. Mindegy neki, hogy az r&b-hagyományt polírozza újra a DripDemeanorban, vagy futurisztikusan lüktető alaphoz adagolja a rímeket, mint a Cool Off című számban. Ráadásul mástól nyúlni sem rest, elvégre az egész szcénával együtt csak a műfaj legjobb hagyományait folytatja. (Atlantic, 2019)


 

 

 

alá

Lana Del Rey: Norman Fucking Rockwell A New York-i énekesnő látszólagos törékenysége dacára már most acélos életművet mondhat magáénak, és immár egy egész szerző-előadó generáció tekintheti teljes joggal elő- és példaképének. Ehhez képest most előhúzott a kalapból egy olyan albumot – a hatodikat –, amely talán az összes eddigit felülmúlja. Hatását tekintve veszélyesen addiktív, ha egyszer belegabalyodtunk a Norman Fucking Rockwell dalaiba, nem tudunk szabadulni tőlük. Lana Del Rey fájdalmasan szép dalok sorát írta meg, és ebből a jelzős kapcsolatból leginkább az utóbbi ül; az egész albumot egyfajta túláradó, lassan hömpölygő muzikalitás lengi be. A gitár- és billentyűfutamok előbb udvariasan megbújnak az énekhang mögött, azután hangsúlyosan az előtérbe merészkednek. Az album zenei felelőse – producerként, gitáron és billentyűs hangszereken – az a Jack Antonoff volt, aki különben Taylor Swift régi alkotótársa. A Norman Fuckin Rockwellen a szakítás, az elválás már nem fáj annyira, az elveszettség, a szomorúság, a melankólia valami furcsa idillbe fordul, végül elhiszünk mindent Lana del Reynek. És nem győzünk hálálkodni azért, hogy mindezt helyettünk csomagolta kristálytiszta melódiákba. (Polydor/Interscope, 2019)


- minek -

 

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.