Lemez

Hallgatható, felejthető

Liam Gallagher: As You Were

  • Lang Ádám
  • 2017. december 9.

Zene

Nyilván túlzás, de azért van abban valami, hogy a Gallagher testvérek a mai napig a kilencvenes évek derekán írt két, a maga nemében valóban kiváló lemezükből, a Definitely Maybeből és a (What’s the Story) Morning Gloryból élnek.

Az Oasis feloszlása utáni külön projektjeikkel megejtett koncertjeik gerincét az ezekről való számok adják, az újabb dalaik inkább csak apropók a soron következő turnékra. Mégis valószínűleg sokak nevében mondhatom: nem kár, hogy a Gallagherek nem tűntek el szem elől; mert hiába jöttek náluk izgibb bandák, a hányaveti eleganciával folyamatosan köpdösött surmó beszólásaikon egy cseppet sem fogott az idő. Máig a Manchester City az egyetlen igazi csapat, az Oasisnél maximum a Beatles volt jobb, különben mindenki más bekaphatja.

Liam Gallagher, a fiatalabb tesó a két lemezt megélt zenekara, a Beady Eye 2014-es feloszlása és „szintén zenész” feleségétől, Nicole Appletontól való válása után döntött úgy, hogy szólóban folytatja, az As You Were pedig első önálló albuma. Távolról nézve ugyanolyan felejtős, de persze főzéshez, autómosáshoz bátran betehető rockalbum lett, mint amit az utóbbi két évtizedben megszokhattunk akár a Beady Eye-tól, akár a saját bátyjától. Néha erősebben eltávolodik az Oasis-hagyatéktól – ilyen a lemez talán legjobb dala, a harmonikás, dúdolós refrénjével óvatosan a gospel felé hajló nyitó szám, a Wall of Glass –, és van, amikor kevésbé, az önvizsgálós For What It’s Worth például egyértelműen Don’t Look Back in Anger-utánérzés. Érdekes, hogy első hallgatás után éppen annak a két balladának a dallama tapadt meg, amelyekben Gallagher nem vett részt szerzőként, az egyaránt akusztikus gitárra felhúzott Chinatowné, és az egyszerűségében is nagyon szép Paper Crowné. A végig kellemes középszeren csordogáló lemez az utolsó két számra aztán átmegy egyértelmű hommage à Beatlesbe. A Come Back to Me eleje vállaltan az I Am the Walrust idézi, az Universal Gleam a Fab Four menedzserének, Brian Epsteinnek halálhíre kapcsán érzett szomorúságot tematizálja, az I’ve All I Need pedig egy Yoko Onóval való találkozást örökít meg. Katarzist azonban ezek a számok sem hoznak, ezért is nehezen érthető, hogy a sodró Doesn’t Have to Be That Way miért csak az album de luxe verziójára került fel, miközben a lemez közepén is jól működhetett volna. A dalszövegekben itt-ott megkapják az utána érkező feltörekvők a magukét, Liam beolvas fűnek-fának, de igazából nem tudja átmenteni sziporkázó közéleti figuráját a dalaiba. Hogy mást ne mondjunk, a New Musical Expressnek adott számonkénti áttekintője sokkal szórakoztatóbb, mint az As You Were című lemez.

Warner Bros., 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.