Lemez

Hallgatható, felejthető

Liam Gallagher: As You Were

  • Lang Ádám
  • 2017. december 9.

Zene

Nyilván túlzás, de azért van abban valami, hogy a Gallagher testvérek a mai napig a kilencvenes évek derekán írt két, a maga nemében valóban kiváló lemezükből, a Definitely Maybeből és a (What’s the Story) Morning Gloryból élnek.

Az Oasis feloszlása utáni külön projektjeikkel megejtett koncertjeik gerincét az ezekről való számok adják, az újabb dalaik inkább csak apropók a soron következő turnékra. Mégis valószínűleg sokak nevében mondhatom: nem kár, hogy a Gallagherek nem tűntek el szem elől; mert hiába jöttek náluk izgibb bandák, a hányaveti eleganciával folyamatosan köpdösött surmó beszólásaikon egy cseppet sem fogott az idő. Máig a Manchester City az egyetlen igazi csapat, az Oasisnél maximum a Beatles volt jobb, különben mindenki más bekaphatja.

Liam Gallagher, a fiatalabb tesó a két lemezt megélt zenekara, a Beady Eye 2014-es feloszlása és „szintén zenész” feleségétől, Nicole Appletontól való válása után döntött úgy, hogy szólóban folytatja, az As You Were pedig első önálló albuma. Távolról nézve ugyanolyan felejtős, de persze főzéshez, autómosáshoz bátran betehető rockalbum lett, mint amit az utóbbi két évtizedben megszokhattunk akár a Beady Eye-tól, akár a saját bátyjától. Néha erősebben eltávolodik az Oasis-hagyatéktól – ilyen a lemez talán legjobb dala, a harmonikás, dúdolós refrénjével óvatosan a gospel felé hajló nyitó szám, a Wall of Glass –, és van, amikor kevésbé, az önvizsgálós For What It’s Worth például egyértelműen Don’t Look Back in Anger-utánérzés. Érdekes, hogy első hallgatás után éppen annak a két balladának a dallama tapadt meg, amelyekben Gallagher nem vett részt szerzőként, az egyaránt akusztikus gitárra felhúzott Chinatowné, és az egyszerűségében is nagyon szép Paper Crowné. A végig kellemes középszeren csordogáló lemez az utolsó két számra aztán átmegy egyértelmű hommage à Beatlesbe. A Come Back to Me eleje vállaltan az I Am the Walrust idézi, az Universal Gleam a Fab Four menedzserének, Brian Epsteinnek halálhíre kapcsán érzett szomorúságot tematizálja, az I’ve All I Need pedig egy Yoko Onóval való találkozást örökít meg. Katarzist azonban ezek a számok sem hoznak, ezért is nehezen érthető, hogy a sodró Doesn’t Have to Be That Way miért csak az album de luxe verziójára került fel, miközben a lemez közepén is jól működhetett volna. A dalszövegekben itt-ott megkapják az utána érkező feltörekvők a magukét, Liam beolvas fűnek-fának, de igazából nem tudja átmenteni sziporkázó közéleti figuráját a dalaiba. Hogy mást ne mondjunk, a New Musical Expressnek adott számonkénti áttekintője sokkal szórakoztatóbb, mint az As You Were című lemez.

Warner Bros., 2017

Neked ajánljuk