Itt alkotott a lengyel zenei avantgárd legismertebb alakja, Henryk Mikołaj Górecki, itt működik a világhírű Sziléziai Filharmonikus Zenekar, itt rendezik többek közt az alternatív OFF Fesztivált, szóval ezerrel pezseg a város komoly- és könnyűzenei élete, már csak a Világzenei Vásárt, a WOMEX-et kellett kipipálnia… Ahhoz pedig pompásan klappolt az újonnan kialakított Kulturális Zóna, az egymástól köpésre lévő Spodek arénával, a nemzetközi kongresszusi központtal és a lengyel rádió szimfonikus zenekarának koncerttermével.
Az évről évre változó összetételű zsűri – a 7 szamuráj – negyvenöt produkciót választott a „Showcase” programba. Magyar nem volt köztük – ahogy tavaly sem –, a vásáron viszont számos stand mögött virultunk. Szervezőként a Hangvető, a Hagyományok Háza és a Mediaevent, a bandák közül a Romengo, a Romano Drom és a HolddalaNap, plusz akik stand nélkül, futtában… Mint én.
Az izgatott, hogy látok-e olyan koncertet, amit feltétlenül szeretnék Magyarországra hozni. Többet is láttam, de csak kettőt szeretnék kiemelni.
Az ukrán Dakh Daughters a kijevi Dakh Kortárs Művészeti Központban alakult meg 2012-ben, ahol az „etnokáoszban” utazó DakhaBrakha is. Káoszügyileg a lányokat sem kell félteni, hiszen amit nyújtanak, az a zenés színház, a koncert vagy a kabaré felől egyaránt megközelíthető – az ukrán népdalok, a rock, a rap, a kamara- és az elektronikus zene lenyűgöző vibrálásaként. Ahány darab, annyi világ: koreográfiában, vetítésben, hangoltságban, énekben. Hét mindenre elszánt színésznővel és hangszereikkel.
A hét Hófehérke – jutott eszembe róluk –, alkalmasint feketében és súlyos attitűddel. Olykor megindító lírában, máskor Nina Hagent is megszégyenítő nyelvöltögetéssel. Provokatívan, felkavaróan, de mindig személyesen. És hát mélyen, nagyon mélyen Ukrajnában. A dalaiban, a költészetében, és ha kell, akkor a barikádjain, mint a kijevi Majdan téren 2013–2014-ben. Önkéntesek voltak mindannyian, szinte ott éltek abban a forradalmi négy hónapban (amikor az Európa-párti tüntetőkre támadva vérfürdőt rendeztek a belügyesek). Kötszert vagy gumiabroncsot hordtak, főztek a konyhán, vagy éppen énekeltek, ha azzal önthettek lelket az ellenállókba.
Katowicében is majd’ kicsordult…! Ez már döfi! – nyeldekeltem megilletődötten. Így kell ma kabarét csinálni, álmokkal és lidércekkel, megtépázva is derűsen.
A tunéziai–francia Ifriquiyya Electrique szintén többet nyújtott egy „puszta” koncertnél. Rûwâhîne című lemezükkel szerepeltek már e hasábokon, úgy is csúcs és padló, de mint kiderült, így élőben, a kivetítőn látható banga szertartással az igazi. Ami – az ördögűzéssel ellentétben – nem a gonosztól való megszabadulásra, hanem az általa megszállt test és lélek birtokba vételére irányul. Ritmikus énekkel, vaskasztanyettákkal, tánccal, és ami a lényeg: totális transszal. Ezt hozta tapintható közelségbe a fókuszba állított három tunéziai énekes-ütős és a színpad két szélén durvuló gitáros – akik közül François Cambuzat álmodta színpadra ezt a produkciót. Összeforrasztva egy elszigetelt, archaikus sivatagi hagyományt a legdurvább ipari és zajrockkal, olyan zsigeri egységben, hogy beleremeghessünk: a Gonosz nem bíbelődik műfaji vagy földrajzi határokkal. Magára vessen, aki nem képes egy testben élni vele.
Itt jegyezném meg, hogy a vásárt záró ünnepségen az Ifriquiyya Electrique kiadója, a Glitterbeat Records kapta a WOMEX kiadói díját, immár negyedszer, zsinórban. (Úgy tűnik, lassacskán kihalnak az értékelhető kiadók.) Aki Katowicében jár, a 3 Maja 19. alatti kiváló lemezboltban (Komis Płatowy) megtalálja a Glitterbeat kiadványait. A WOMEX szakmai díját Petr Dorůžka cseh újságíró vihette haza, míg a művészit a mali díva, Oumou Sangaré. Pontosabban: díva és amazon… Akinek elismerésében – még ha az független is az utóbbi hetek globális #metoo mozgalmától – megkerülhetetlen szerepet játszik az afrikai nők elnyomottsága elleni küzdelme. Az erőszak elleni és a poligámia elleni – mindazon megaláztatások elleni, amitől az édesanyját is látta szenvedni. Sangaré, persze, nemcsak a dalszövegeivel döntögette a mali tabukat, hanem hangszeres és stiláris nyitottságával is. A kilencvenes évek közepétől a csúcson van, de nem az a „mindenáron” fajta…
Eddig hét albumot készített, az utolsó (Mogoya) pár hete jött ki. Egy Grammy-díjat már leakasztott Herbie Hancock Imagine című giccsparádéjában közreműködve, de ezt a WOMEX-díjat tényleg megszolgálta. Bátran gratulálhatunk hozzá.
Katowice, október 26–29.
