Andrew Douglas: Searching For The Wrong-Eyed Jesus "Látod a mocsarat? Korábban vak voltam a szépségére, de most már látom" - mondja ütött-kopott fehér Chevy Impalájának kormánya mögül a film elején Jim White, az alternatív country jelentős alakja BBC-s kísérőjének, aki azért kucorodott melléje, hogy megmerítkezzen abban a miliőben, melyből White 1997-es (debütáló) mesterműve, a (Mysterious Tale Of How I Shouted) Wrong-Eyed Jesus a színét-szagát nyerte. Vezetőnk eztán a magunkfajta, az amerikai Délre idegen szemmel tekintő ficsúrok látásmódjának megreformálásán iparkodik - hátha a végén, mikor majd búcsút intünk neki, már magunk is fölfedezzük a szépet a posványban.
A lehetetlennel határos vállalásról van szó. A rurális Dél mocsárvilágában kalandozunk, fehérek szegényföldjén, olyan terepen, ahol már ki tudja, mióta álldogál a megbüdösödött idő. Voltaképp az összes lélegző sztereotípia felvonul a fegyverrel hadonászó, elhízott szakállasoktól a lakókocsiparkok nincstelenjein át a nyelveken szóló pünkösdistákig, az élet pedig (White szerint) mindössze egyetlen kérdés körül kereng: a bűnt választjuk-e, és akkor pokolra kerülünk (legelébb is a földi verzióba: látogatunk börtönt is), vagy Jézust, és akkor még itt, ezen a helyen is összejöhet a megváltás. Ez a szemle (kiegészítve a white trash kultúra tárgyi rekvizitumaival) két dologtól lesz igazán szívszorító. Az egyik, hogy mindaz, amit látunk, klisé vagy sem, borzasztóan valóságos. A másik a tekintet. Jim White rokonszenves megértéssel, mi több, szeretettel képes viszonyulni mindahhoz, ami az útjába kerül; alapvetően helyén van az arányérzéke, szíve csupán egyetlen, noha neuralgikus ponton készteti púderpamacsolásra. Elég beszédes ugyanis, hogy ebben a filmben csupa etnikailag homogén közösséget látunk. Vajon akkor hol laknak ezen a vidéken a feketék? És miként érintkeznek e jobbára kevéssé szofisztikált figurákkal? Akik hogyan nevezik őket maguk között? És azok emezeket? E kérdéskör negligálásáért igazán kár volt.
Az operatőri teendőket is elvégző Douglas káprázatos 16 mm-es képei mellett a látott világ elevenné varázsolásában nagy szerepe van azoknak a művészeknek, akik innen emelkedtek ki vagy/és művészetük szorosan kötődik ehhez a világhoz. A regényíró Harry Crews és az ő furcsa történetei mellett az alt-country számos kiválósága feltűnik, például David Eugene Edwards, Johnny Dowd vagy a The Handsome Family. Az elhangzó dalok nagyszerűek, a muzsikusok bevonása ellenben módfelett furcsa. Dowd például egy fodrászlánnyal énekel duettet a hajstúdióban, és a többiek is így, ilyen csinált módon lépnek föl, szöges ellentétben az egyéb jelenetek ellesettségétől. Filmünk zavarba ejtően szabálytalan hát csakúgy, mint Isten mosolya, amelyben, mondja fel White a maga credóját, meg kell lelni valamiképp a rejtőzködő aranyfogat. (Home Vision, 2006) ****
S. A. Crary: Kill Your Idols Minden izgalmasabb zenei mozgalomnak kijárna egy olyan rendező, mint Scott Crary. Emberünk, miközben hírt ad az atonális részletekben gazdag muzsikát játszó friss New York-i zenekarokról (a Yeah Yeah Yeahsről, a Black Dice-ról, a Liarsről és társaikról), egyúttal emléket állít e bandák szellemi elődjeinek: azoknak a társaságoknak, amelyek a hetvenes évek legvégén ott zsibongtak a No Wave mozgalomban. A rövid életű avantgárd irányzat történetének pontos, bár talán túlságosan is tömör felidézéséhez Crary a kamerája elé ültetett mindenkit, aki akkoriban főalak volt a Lower East Side-on, az adatokért és anekdotákért olyan figurák felelnek, mint Glenn Branca és Arto Lindsay, Michael Gira és Lydia Lunch - nagyszerű mesélők egytől egyig.
Az izgalmakban tobzódó másfél óra tán legérdekesebb része az, amikor a noise ezen nagy öregjei reflektálnak a fent sorolt ifjú harcosokra. Lydia Lunch felháborodottan dohog, miszerint e mai zenéknek semmi valóságos tétje nincsen, ezért halál érdektelenek, a többiek inkább csak blazírtabban dalolásznak a diszkrét fanyalgás tenorjában - de név szerint, ha jól figyeltem, különös módon csak a Strokest említik, ami ugyan mai és New York-i és népszerű, viszont a zajzenéhez nincsen köze. És Lydiának persze igaza van: ezeknél a zenekaroknál szó sincs arról, hogy a gitározás élet-halál kérdése volna - a zene nem az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodniok muszáj, hogy ki tudjanak tempózni az örvényből. Ugyanakkor Lydia persze téved, hiszen ezek a fiúk és lányok ettől még igazán príma számokat ráznak ki a hangszereikből, amely dalokban csak az nem figyel fel az öntörvényű játékosságra, aki szántszándékkal nem akarja megtenni ezt. Bár ettől még, ha úgy adódna, alighanem én is a '78-as No New Yorkot választanám a tavalyi Drum's Not Dead ellenében...
Crary filmje sokat tud az ilyesféle döntések értelmetlenségéről; képességes rendezőnk csak a horgolásnál téveszti el a mértéket: nagyon is szorosra fűzné a szálakat a jelenlegi és a huszonöt évvel ezelőtti történések között, pedig a nyilatkozatok szerint igazán jelentős közvetlen hatást a mai bandákra csak az a Sonic Youth gyakorolt, amely már inkább a No Wave gyermekeként szabadult anno a cifrább manhattani klubokra.
Az extrák között plusz ötvenpercnyi anekdotagyűjtemény, koncertfelvételek, a tokban No Wave-családfa. Mondom, egy mutatósabb világban minden radikálisabb törekvésnek járna az efféle gondoskodás. (Hunger Artist/Palm Pictures, 2006) **** és fél
