Opera

Álom, álom

A kékszakállú herceg vára; Mario és a varázsló

Zene

Ez is opera, az is opera - Rátonyi Róbert klasszikusát parafrazeálva voltaképpen akár ennyi indok is elegendő lenne ahhoz, hogy egymás mellett, közös estén szólaljon meg két huszadik századi magyar egyfelvonásos: Bartók egyetlen operája, valamint az utolsó évtizedek talán legnagyobb hazai közönségsikert arató műve, Vajda János először 1988-ban bemutatott Mann-adaptációja.

Az alkotók - rendezőtől az énekesekig - persze mind-mind megtalálják önmaguk meg nyilatkozataik olvasói számára a vélelmezett közös pontokat, ám a nézőt mindez semmire sem kötelezi. Az előfüggönyön látható festmény a félig már víz alatt álló Bábel tornyával mindazonáltal mindkét mű előadása előtt-után feltűnik, Vajda operája körül talán több, Bartókénál kevesebb okkal. Merthogy a Mario és a varázsló eredetileg is e veszett világ lenyomatát kínálja, s a fiatal közönség felé sandító rendező, Galambos Péter most egész kiállításában napjainkig, sőt "jaj, de mennyire napjainkig!" hozta el Cipolla lovag gyászos történetét. Tévéshow és Hollywood gomolyog előttünk a kamerával rögzített és rendre nagyban is kivetített attrakciók során: a megbűvöltek seregletében Elvisszel, egy raklapnyi Marilyn Monroe-val, a robot C-3PO-val, Einsteinnel, s tán még az Amerikai fater űrlényével, Stannel is, a középpontban pedig a csodatévő guruvá maszkírozott varázslóval (jelmez: Kárpáti Enikő). A játék jó ritmusú, s Vajda vissza-visszatérő infernális-harsány tánczenéje alatt különösen olajozottan siklik, de a néző még sincs igazán meggyőzve a rendezői megoldás helytálló voltáról. Meglehet, talán csak a technikailag megoldatlan részletek miatt, melyek közül a csók kulcsmozzanata különösen feltűnő. Ha őszinték akarunk lenni, Mario és Cipolla csókja eddig még minden általunk látott színpadi adaptációban sutának vagy kínosnak tűnt, ám ez az első eset, hogy a jelenet egyszerre válik sutává és kínossá: a Cipolla arca elé feltett női fotóval és a két férfi nadráglazító, vízszintes szerencsétlenkedésével. De közrejátszhatott az óhajtottnál csekélyebb hatásban az is, hogy a Mario szerepére meginvitált prózai színész, Nagy Ervin emberesedő-operásodó testalkatával már vajmi kevéssé kelti egy naiv fiatalember benyomását, aki e rendezésben mintegy visszaálmodja az egész történetet, melynek végén a golyóálló mellényt viselő guru sértetlenül kel fel a földről, hogy híveinek tapsát fogadja.

Az első részben Cipolla diabolikus jutalomjátékát, illetve Angolieri asszony kicsinyke szerepét alakító Bretz Gábor és Mester Viktória a szünet után Bartók oly sok kudarcos rendezést megélő operájában lép elénk. A Kékszakállú valóban nehezen megválaszolható gyakorlati kérdések sora elé állítja az alkotókat: mit kezdjenek Balázs Béla eredendően problematikus szimbolizmusával, az opera statikusságával vagy épp azzal, hogy a Kékszakállú és Judit történetét eleve lezártnak vagy épp a szemeink előtt lezajlónak tekintsék-e? A díszlettervezés feladatát is magára vállaló Galambos itt, az est második felében is egy álom álmodója volt: az opera Bartók álma Geyer Stefi iránti szerelméről. A mitikus történet konkretizálása persze ingoványos talaj, hiszen könnyen ellenkezést (vagy épp értetlenséget) válthat ki a közönségből, amely ellenkezhet a hét kulcs-hét kotta cserearánnyal, közhelyesnek ítélheti az ötödik ajtó feltárulásakor ("Lásd ez az én birodalmam") az operai nézőtér megvilágítását, vagy, mondjuk, semmit sem tud Bartók érzelmi életéről. Hogy az előadás mégis inkább rokonszenvet keltett, az leginkább a vizuális kivitelezésnek volt köszönhető, amely a konkretizálástól jótékonyan elemelt vetített képeivel, megejtően poétikus háttér-koreográfiájával (koreográfus: Solti Csaba) erősen megdolgozta a nézőket.

Az előtérben, s egyszersmind - akárcsak a Mario szakaszában - egy átlátszóságában is zavaró fátyolréteg mögött Bretz Gábor és Mester Viktória realista, helyenként hiszteriorealista operajátszást művelt. Két kortárs énekesről írván merő tautológiának tetszhet szerepformálásukat mainak nevezni, ám Bretz és Mester színpadi létezése valóban nélkülöz minden operatörténeti mázt: jelen idejű operai létezésük minden külsődlegesen modernizáló gesztusnál erősebben hat. Bretz egyszerre erős és érzékeny művészfigurája, ha kabátviseletében halványan megidézi is Bartókot, azért érezhetően egy miközülünk. Basszusával most is jól bírja a Kékszakállú baritonnal határos szólamát, s hangja kitelt szépség nélkül is érzéki élményt áraszt felénk: a magány elleni reménytelen küzdelem túlságosan is emberi élményét. A vonzó mezzoszoprán, Mester Viktória Juditja pedig ugyanennek a magánynak a másik nagy történetét hozza, alapértelmezetten autonóm öntudatával, az önfeladásra színleg sem hajló karakterével. Hangja talán egy vonással kevésbé meggyőző szenvedélyes figurájánál, ám e téren olykor a zenekar tuttijai is ellene dolgoznak. Héja Domonkos nagyformákra ügyelő, felfokozott vezénylése alatt ugyanis a zenekar hangereje itt-ott az énekesekbe fullasztja a szót, s ezen még az Erkel akusztikája sem tud változtatni.

Erkel Színház, november 12.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."