Az alkotók - rendezőtől az énekesekig - persze mind-mind megtalálják önmaguk meg nyilatkozataik olvasói számára a vélelmezett közös pontokat, ám a nézőt mindez semmire sem kötelezi. Az előfüggönyön látható festmény a félig már víz alatt álló Bábel tornyával mindazonáltal mindkét mű előadása előtt-után feltűnik, Vajda operája körül talán több, Bartókénál kevesebb okkal. Merthogy a Mario és a varázsló eredetileg is e veszett világ lenyomatát kínálja, s a fiatal közönség felé sandító rendező, Galambos Péter most egész kiállításában napjainkig, sőt "jaj, de mennyire napjainkig!" hozta el Cipolla lovag gyászos történetét. Tévéshow és Hollywood gomolyog előttünk a kamerával rögzített és rendre nagyban is kivetített attrakciók során: a megbűvöltek seregletében Elvisszel, egy raklapnyi Marilyn Monroe-val, a robot C-3PO-val, Einsteinnel, s tán még az Amerikai fater űrlényével, Stannel is, a középpontban pedig a csodatévő guruvá maszkírozott varázslóval (jelmez: Kárpáti Enikő). A játék jó ritmusú, s Vajda vissza-visszatérő infernális-harsány tánczenéje alatt különösen olajozottan siklik, de a néző még sincs igazán meggyőzve a rendezői megoldás helytálló voltáról. Meglehet, talán csak a technikailag megoldatlan részletek miatt, melyek közül a csók kulcsmozzanata különösen feltűnő. Ha őszinték akarunk lenni, Mario és Cipolla csókja eddig még minden általunk látott színpadi adaptációban sutának vagy kínosnak tűnt, ám ez az első eset, hogy a jelenet egyszerre válik sutává és kínossá: a Cipolla arca elé feltett női fotóval és a két férfi nadráglazító, vízszintes szerencsétlenkedésével. De közrejátszhatott az óhajtottnál csekélyebb hatásban az is, hogy a Mario szerepére meginvitált prózai színész, Nagy Ervin emberesedő-operásodó testalkatával már vajmi kevéssé kelti egy naiv fiatalember benyomását, aki e rendezésben mintegy visszaálmodja az egész történetet, melynek végén a golyóálló mellényt viselő guru sértetlenül kel fel a földről, hogy híveinek tapsát fogadja.
Az első részben Cipolla diabolikus jutalomjátékát, illetve Angolieri asszony kicsinyke szerepét alakító Bretz Gábor és Mester Viktória a szünet után Bartók oly sok kudarcos rendezést megélő operájában lép elénk. A Kékszakállú valóban nehezen megválaszolható gyakorlati kérdések sora elé állítja az alkotókat: mit kezdjenek Balázs Béla eredendően problematikus szimbolizmusával, az opera statikusságával vagy épp azzal, hogy a Kékszakállú és Judit történetét eleve lezártnak vagy épp a szemeink előtt lezajlónak tekintsék-e? A díszlettervezés feladatát is magára vállaló Galambos itt, az est második felében is egy álom álmodója volt: az opera Bartók álma Geyer Stefi iránti szerelméről. A mitikus történet konkretizálása persze ingoványos talaj, hiszen könnyen ellenkezést (vagy épp értetlenséget) válthat ki a közönségből, amely ellenkezhet a hét kulcs-hét kotta cserearánnyal, közhelyesnek ítélheti az ötödik ajtó feltárulásakor ("Lásd ez az én birodalmam") az operai nézőtér megvilágítását, vagy, mondjuk, semmit sem tud Bartók érzelmi életéről. Hogy az előadás mégis inkább rokonszenvet keltett, az leginkább a vizuális kivitelezésnek volt köszönhető, amely a konkretizálástól jótékonyan elemelt vetített képeivel, megejtően poétikus háttér-koreográfiájával (koreográfus: Solti Csaba) erősen megdolgozta a nézőket.
Az előtérben, s egyszersmind - akárcsak a Mario szakaszában - egy átlátszóságában is zavaró fátyolréteg mögött Bretz Gábor és Mester Viktória realista, helyenként hiszteriorealista operajátszást művelt. Két kortárs énekesről írván merő tautológiának tetszhet szerepformálásukat mainak nevezni, ám Bretz és Mester színpadi létezése valóban nélkülöz minden operatörténeti mázt: jelen idejű operai létezésük minden külsődlegesen modernizáló gesztusnál erősebben hat. Bretz egyszerre erős és érzékeny művészfigurája, ha kabátviseletében halványan megidézi is Bartókot, azért érezhetően egy miközülünk. Basszusával most is jól bírja a Kékszakállú baritonnal határos szólamát, s hangja kitelt szépség nélkül is érzéki élményt áraszt felénk: a magány elleni reménytelen küzdelem túlságosan is emberi élményét. A vonzó mezzoszoprán, Mester Viktória Juditja pedig ugyanennek a magánynak a másik nagy történetét hozza, alapértelmezetten autonóm öntudatával, az önfeladásra színleg sem hajló karakterével. Hangja talán egy vonással kevésbé meggyőző szenvedélyes figurájánál, ám e téren olykor a zenekar tuttijai is ellene dolgoznak. Héja Domonkos nagyformákra ügyelő, felfokozott vezénylése alatt ugyanis a zenekar hangereje itt-ott az énekesekbe fullasztja a szót, s ezen még az Erkel akusztikája sem tud változtatni.
Erkel Színház, november 12.
