Haydn: Az évszakok

Zene

Valamikor még voltak évszakok - hangzik a jelenkorral elégedetlenek egyik örök típuspanasza; valamikor A teremtés volt az újévi program és nem Az évszakok - panaszolhatná most frissiben a recenzens.

De nem teszi, mert ha sajnálatos is, hogy az idei évkezdő esténket, a többéves hagyományt megszakítva nem Fischer Ádámmal és A teremtéssel töltöttük, épp annyira örvendetesnek és teljes értékűnek bizonyult a csereprogram: Az évszakok Helmuth Rilling vezényletével. Csacska szövegre komponált csoda ez az oratórium, ahol a békakuruttyolástól a hopszasszáig, fonástól a fáramászásig mindent hallani, ami csak a földműves népesség teljes évkörében így-úgy felbukkanhatott egykoron. Géniusz kellett hozzá, hogy mindez kétszáz év múltán se hasson megmosolyogtatóan, és kongeniális előadók szükségeltetnek ahhoz, hogy a mégoly cinikus és a természettől eltávolodott hallgató is átélje a jámbor és derűs életszeretetnek ezt az öregkori, mégis gyermeki tisztaságú remekét. Az előadókban ezúttal nincs hiba, s itt nem csupán az idén nyolcvanéves Rilling mester puritán és végtelenül pontos vezénylését méltathatjuk, de azt az egészen imponáló összteljesítményt is, amely az Orfeo Zenekar zamatokban gazdag historikus játékából meg a Purcell Kórus fertőzően lelkesült énekéből adódott össze. S akkor még nem is szóltunk a mezőgazdasági oratórium három énekes szólistájáról, akik különb-különb előadó-művészi habitust megjelenítve, ám egyként pompásan teljesítették szólamaikat. Talán Bernhard Berchtold és Bretz Gábor kolleginája, a koloratúrszoprán Marlis Petersen emelkedett ki egy vonásnyival a vokális mezőnyből a 19. század elején egy ízben még egy osztrák császárné által is elénekelt Hanna szólamának nem egyszerűen virtuóz, de - mit tagadjuk! - a szívre is ható megszólaltatásával.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 1.

Neked ajánljuk