A pécsi találkozón jól a vége felé lehetett látni a sepsiszentgyörgyiek két előadását - a Médeiát és a Brecht-darabot (Magyar Narancs, 2005. június 30.) -, ezért aztán eléggé elkerülte őket a díjeső; két picike jutott azért, de a zsűri alighanem már finiselt. Kár.
A román Mihai Maniutiu ugyanis olyan Médeiát rendezett, amely teljes koncentrációt és fokozott befogadói igénybevételt kíván. Már önmagában is, pusztán azért, mert olyan, amilyen - mindazonáltal nem lehet nem emlékezetünkben tartani a szintén "posztos" Zsámbéki-féle Médeiát, amelyből egyébként Fullajtár Andrea a színészzsűritől megkapta a legjobb alakítás díját. A két Médeia úgy játszik össze a néző képzeletében, hogy fölerősíti egymás erényeit, amúgy meg tükröt is tartanak egymásnak.
Maniutiu szertartásszínházi nyelven indít: amikor bemegyünk a nézőtérre, Médeia - akár egy sötét, misztikus varázsló - hátul, egy földhányás mellett lassú mozdulatokkal és kézzel "sírt ás" - hogy a sajátját, az később világos lesz -, mellette a két színpadi alakra "hasadt" Dajka. Olyan táncjelenet ez, amely egyből bevezet az előadás jellegzetes formanyelvébe, amely jelzésekre, jelrendszerekre épül, s amelyben a nyelv, a beszéd erős jel, akárcsak a zene, a tér, a mozgás, a világítás.
Médeia nyelvét például nem értjük (eszkimóul beszél, de nem ez a lényeg, csak az érthetetlenség). Nem értik a korinthosziak sem, csak a dajkák, akik tolmácsul szegődnek mellé, ha úgy kívánja. Ez már az értelmezés centrumához tartozik: az előadás ugyanis leginkább Médeia idegenségéről, másságáról szól. A Iaszón-féle szerelmi-házastársi dráma Médeia érzelmi diszpozícióját tekintve passzé: ez a nő már nem a szerelem okán akarja visszakapni a férjét és gyermekei apját; sőt, visszakapni sem akarja, csak kitaszítottságát, be nem fogadottságát akarja méltó módon megbosszulni. Nem szenvedélyből öl, hanem hideg fejjel: újbóli hontalansága okozóinak - Kreónnak és a lányának - pusztulniuk kell. De Médeia egy egész birodalommal áll szemben; a kar maga Korinthosz népe, más a ruhájuk, a mozgásuk, a nyelvük, és Iaszón immár hozzájuk hasonlít - neki tehát mindannyiukat le kell győznie. A rendező egy plexikockát borít Médeiára, hogy megérzékítse kirekesztettségét, amelyet egyébként a dráma összes szereplője is eljátszik: a két dajka - Kicsid Gizella és Péter Hilda árnyalt alakításában - kiváltképp.
A kar - az istenadta nép - végtelenül színes és végtelenül lehangoló. Nemcsak szolgalelkű és megfélemlített, hanem félelmetes és agresszív is, ahogyan ez a színházon kívüli valóságban is magától értetődő kombináció. Egyrészt ők emelik az áthatolhatatlan falat Médeia köré, másrészt ugyancsak ők játsszák el kedvtelve és a nő tetszését remélve Kreón és lánya halálát. Aztán Médeiát persze megölik - beledöngölik a földbe.
Ebben az értelmezésben másként működik Médeia varázsere-je: föltámad. De még a tetszhalál előtt megbeszéli Aigeusszal - a szintén "idegennel" -, hogy dolga végeztével utánamegy Athénba. Legalábbis csak így értelmezhető az az árnyjátékban fogalmazott szeretkezési jelenet, amely egyszerre kínálja Médeiának a menekülés útját, Aigeusznak pedig leghőbb vágya beteljesülését: gyer-mekeket.
Iaszón afféle mediátor. Azért akar közvetíteni Kreón és Médeia között, hogy a lehető legkisebb balhéval ússza meg a nejcserét - ráadásul ő ismeri Médeiát, érti a nyelvét, tehát tudja, van mitől félnie. Pálffy Tibor szép alakítása nem a félelmet, hanem a kispályás alkudozást hangsúlyozza - de jól is van így, hiszen nem érzelmekről van itt szó.
Bicskei Zsuzsanna Médeiája monumentális. A színésznő szinte képtelen fegyelmezettséggel fokról fokra emeli őt a többiek fölé. Segít neki ebben a királynői jelmez is (a jelmezek egyébként is beszédesek és gyönyörűek, Iuliana Vilsan dí-jat is kapott értük), de a tartás, a mozgás és a beszéd nem kevésbé. Médeiája erős, hatalmas és megveszekedetten könyörtelen. Erejét, hatalmát nagyszabású cselre koncentrálja: eljátssza, hogy megöle-ti magát, eljátssza, hogy megöli gyermekeit - a két aranymaszkos bábu közben szép csöndben az utazókofferba kerül -, majd sem nem hal meg, sem nem öl. Meglehet, Euripidész drámája megengedi, hogy a hagyományosan a gyerekgyilkosságról szóló mű előadásának végén az anya kézen fogja gyermekeit, és jobbra szép lassan elhagyja a játékteret. Maniutiu rendezésében ennek azért finom átjátszatását látjuk a teatralitás nyelvére, amennyiben lehetséges, hogy itt már a színház a főszereplő. Mivel a színházi reflexió mindvégig jelen van - nemcsak a hangsúlyos és komplex formanyelvben, hanem az egyes figurák váltásaiban is -, elképzelhető, hogy "csak színházilag" nincsen gyerekölés. Bárhogy is: bizonytalanság van. A fantasztikus előadás végén az értelmezhetőség sávja túl szélesre nyílik. Valahol - a valóságban vagy a képzeletben? - "gyermekileg" happy ending van. Az meg tényleg magától értetődik, hogy az idegenek takarodjanak...
Pécs, június 16.
