Egyetlen, talán nem is tudatos, csak alkalom szülte döntésen múlik, hogy úgy távolodjanak el egymástól, mint az agrárolló két szára. A Dandy Warhols egy nagy lemezcéghez szerződik, a Brian Jonestown Massacre egy kis függetlenhez, miközben egy Ondi Timoner nevű csaj a kamerájával már ott liheg a nyakukba. Egyikük sem tesz rossz lóra: a fegyver-, drog- és lánykereskedelem után a népszórakoztatás a legjövedelmezőbb, a zene- és filmiparral az élen. Aki beleszáll, az sikert és zsetont akar, változó, de mindenképpen szoros egymásutánban. A Dandy és a Massacre közti különbség nem tűnik számottevőbbnek, mint amennyit a név-választásuk (két mérsékelten szellemes játék a szavakkal és jelentésekkel) sugall, de ebbe nem érdemes belelovalnunk magunkat, sok bandán ragadt már rajta az ifjonti bohósággal kitalált elnevezés. Hasonlóképp tévútra vihet, ha archetípusokat látunk beléjük, és megtesszük a Dandyt megalkuvó, a sikerért elvtelen kompromisszumokat kötő zenekarnak, és vele szemben a Massacre lesz az őszinte, kőkemény antitézis - az igazi tehetség fedezetével.
A két haver csapat kezdetben közösen megy turnézni, beállnak egymáshoz játszani; a dandyk nem győzik csodálni a Massacre motorja és frontembere, Anton Newcombe zsenialitását, és a filmben megszólaltatott zenei szakemberek visszhangozzák hozsannájukat. Ennyivel kell beérnünk, mert a Dig! ugyan zenés film, de inkább a történésekre összpontosít - úgy tűnik, a stábnak sikerült jelen lennie minden fontos, de főleg botrányos eseménynél -, a zene kísérő-alá-festő szerepbe szorul, és hiába vagyunk ott a próbákon, fellépéseken, lemezfelvételeken, egyetlen számot sem hallunk végig. A néző így csak bizonytalan benyomásokat szerezhet a két banda zenéjéről, és kénytelen becsszóra elhinni a nyilatkozók értékítéletét. Amiről viszont a mozgóképes bizonyítékok egész tárházát kapjuk, az Anton erőszakos, összeférhetetlen alkata, féktelen, önpusztító életmódja. A Dandy tagjai óvatos duhajok, beérik fűvel és némi alkohollal, míg a vad Massacre banda politoxikomán, láncdohányos, vedel, szív, tol, sőt Anton még szúr is.
A Dandy Warholsnak szépen beindul a karrierje, a Capitol Records támogatásával jó klubokban játszanak, MTV-stílű klipjük készül és a szokott módon bevezetik őket előbb az angol, majd a kontinentális piacra, a csúcs a readingi fesztivál, ahol százezrek skandálják a számaikat. Közben a Massacre ócska, közép-nyugati helyeken lép föl, esetenként tíz (ittas) hallgató előtt, Anton menetrendszerűen tűz össze a közönséggel meg a társaival, s a parázs szóváltásokból nemritkán tömegverekedés lesz. A feszültségek végül szakadáshoz vezetnek: előbb a menedzserüktől válnak meg viharos körülmények között, majd sorra lapátra kerülnek/kiszállnak a bandatagok, az el- és megborultan a közönséget gyalázó Antont kifütyülik, szeméttel dobálják, mígnem a rendőrség megadja a koncert záróakkordját. Amikor Newcombe seggrészegen porba alázza magát a Dandy lemezbemutató partiján, úgy tűnik, eljött a vég. De a film csattanós befejezésének némileg ellentmond az epilógus, mely szerint Anton nem hagyott fel a zenéléssel, és már a 12. lemezénél tart. Még az is lehet, hogy benő a feje lágya, lévén megszállott muzsikus, aki tisztában van a saját értékével, csak eltévesztette a házszámot: előbb piszkosul híresnek és gazdagnak kell lenni, és utána már megengedheti magá-nak mindazt, amiért most elviszi a rendőr.
A Dig! végig roppant érdekes, jól szerkesztett film, de itt kivillan a lóláb, és ez könnyen kérdésessé tehetné az egész hitelességét. Van azonban valami, ami félresöpri a kételyeket. Timoner és a Dig! mögött hét év fedezete áll. Ha egy rendező ennyi időt szán arra, hogy anyagot gyűjtsön, embereket és eseményeket kövessen, akkor el kell hinnünk, hogy komolyak a szándékai. A szinte példa nélküli vállal-kozás, ez a filmes "close reading" olyat tud mutatni, amit nemigen láttunk eddig. Hét év nagy idő fiatal emberek életében, közben kiélesednek a kölyökvonások, megváltoznak az ízlések és a pofonok, kapcsolatok köttetnek és szakadnak szét, a felelőtlen játékok és tét nélküli kísérletezések sorsdöntő karrierlépésekké alakulnak; az ifjonti lázadások és tévelygések, dacolások és nekizúdulások lassan kirajzolnak egy ívet, amely utakat nyit és még többet lezár. Diktálni kezd a választások belső logikája, előrehajt vagy kényszerpályára szorít. Nyomában pedig megjelennek az ideológiák és a pusztító élethazugságok. Nem gyakran van módunk ezt ilyen alaposan megfigyelni.
Lehet, hogy Timoner csak a sikerre vivő komformizmust és a meg nem alkuvás rögös útját akarja modellezni. De pusztán az időtényező, a hét év önsúlya letéríti az előre kijelölt vágányról. És még ez se biztos: honnan tudhatta volna 1995-ben, hogy mi lesz a történet vége? Ami Timonert illeti, egy drámaian mozgalmas dokumentumfilmmel Sundance-díjat nyert. Ami engem illet, sürgősen beszerzek egy-két Brian Jonestown Massacre-lemezt.
Forgalmazza a Mokép
