Hawaii, Oslo Az élet nehéz. Tele van váratlan fordulatokkal, nehézségekkel és igazságtalanságokkal. Ugyanakkor nagyon ingoványos talajra téved az, aki ezekrõl a nehézségekrõl akar filmet csinálni. Mert bár a fájdalom, a csalódás általános emberi érzelem, megjelenítése már korántsem magától értetõdõ. Hosszú kitérõket lehetne itt tenni történelmi és kulturális vargabetûk nyomvonalán - csak utalunk rájuk.
Ez az északi összefogás eredményeképpen létrejött film megpró-bál elmondani egy történetet a lényegrõl, sok cselekményszállal, sok tragédiával. Eleinte az volt az érzésem, túl sokkal is. A fáradt, embertársaiért dolgozó, jövõbe látó Vidar és a többi szereplõ életébe beleszövõdõ realitásdarabok túl sok, szürreálisan sok fájdalmat hordoznak, s egy hiteltelen világot képeznek. Aztán a történet nem várt fordulatot vesz, afféle meséset, s a végére egy újabbat, egy csodásat. Ám mégsem egy hollywoodi jobb kanyarral ér véget a film, sõt. A Robert Altmann-i patchworkös tapasztástechnika pedig jelen esetben nem társadalomkritikát takar, inkább csak a világunkban felbukkanó szeretetet kutatja, s ráközelít egy-egy köztünk élõ angyal arcára. S hogy ez az egész ennek ellenére nem buggyan többhektónyi giccsé, az a kissé dogmás hatású filmnyelvnek, no meg a színészeknek köszönhetõ. Hétköznapi arcaink vannak, alig érezhetõ (de annál kiválóbb) színészi játékkal. Persze a beszédmód horizontja nem túl tág, vannak hibák és a többi és a többi. Ám mindez a film vé-gére a legkevésbé sem érdekes már.
- dercsényi -
Forgalmazza a Budapest Film
***
Szijártó M. István: A diéta (A magyar rendek és az országgyûlés 1708-1792) "Eb ura fakó!" "Életünket és vérünket!" Egy karakán és egy generózus fölkiáltás - jószerivel ez minden, ami az eszünkbe juthat, ha - valamely bizarr véletlen következtében - a XVIII. századi magyar országgyû-lésekre gondolunk. Nem valami sok, ámde Szijártó M. István vaskos monográfiája most mindannyiunknak nagyvonalúan lehetõséget teremt, hogy megsokszorozzuk ismereteinket. Hamisítatlan intézménytörténetet olvasunk, de gyanakvásra igazán semmi okunk, a téma a legkevésbé sem érdektelen: az uralkodó és a rendek között kimunkált alkufolyamat, az adó- és újoncmegajánlások körüli egyezkedés mechanikája, a sérelmi politizálás, illetve a kormánypárt és az ellenzék rendre megújuló ádáz (s mégis együttmûködésre hangolt) erõpróbája megannyi intellektuális izgalmat gerjesztõ kérdés. S egyáltalán nem csak a magyar kora újkort búvárló történészek számára, hiszen a Szijártó könyvében tárgyalt problémák közvetlen kapcsolatban állnak a reformkor históriájával éppúgy, mint a hazai politizálás akárhány több évszázados beidegzõdésével. Ha leküzdjük elbátortalanodásunkat, amit a szakirodalmi hivatkozások, vég- és lapalji jegy-zetek nyomasztó (s talántán feleslegesen túlduzzasztott) tömege menthetetlenül kivált belõlünk, akkor nyomon követhetjük egy új elit fölemelkedését, a vármegyei jómódú birtokos nemesség sikereit az országos nagypolitikában. A kötet Somogy megye mintaszerûen elemzett példáján keresztül mutatja be a birtokos nemesség (bene possessionati) érdekérvényesítõ képességének megerõsödését, oly hosszan tartó országgyûlési dominanciájának kialakulását.
Szijártó M. István könyve egy a XVIII. századi országgyûlések történetét módszeres alapossággal körbejáró trilógia elsõ, bevezetõ darabja. Fölcsigázva várjuk a folytatást.
László Ferenc
Osiris, 2005, 614 oldal, 4980 Ft
**** és fél
Karol Szymanowski (1882-1937) a ritkán játszott zeneszerzõk egyike, és zongoramûveit sem fütyülik a suszterinasok. Kérdés, mennyiben jogosultan. Annyi bizonyos, hogy a lengyel-magyar származású Piotr Anderszewski nagy komponistának tartja honfitársát, ezt a legutolsó budapesti koncertjén is tapasztalhattuk (lásd Magyar Narancs, 2005. március 10.). Akkor a Masques három darabja tûnt meggyõzõbbnek, és a mûsorfüzetben azt olvashatjuk, hogy a szerzõ is jóval többre becsülte, mint a nagyjából egy idõben (1915-16) keletkezett Metopés címû, szintén 3 karakterdarabot tartalmazó ciklust. Mitikus alakok lépnek fel itt, Nauszikaá, Kalüpszó, Don Juan, Trisztán, Seherezádé vagy a szirének, de a vicc, hogy alig tudjuk õket elkülöníteni; ebben a kvartakkordos, egész hangú skálás, rengeteg trillát, tremolót tartalmazó atonális szövetben szinte minden karakter egybemosódik. Szerepel még a 3. szonáta, itt a zárófúga tûnik parodisztikusnak, a ragyogó booklet szakértõje (Didier van Moere) szerint ez szándékos. Tudja az ördög. És valahogy túl sok a zene Szymanowski zenéjében: csak ilyen paradoxul tudom elmondani a furcsa érzést.
Mindamellett Anderszewski zseniálisan, már-már megszállottan szolgálja ezt a talán inkább zseniális, mint tehetséges zenét. Nyilvánvaló, hogy utolsó cellájáig áttanulmányozta a kottát, elõadásában maszatos hang nem maradt ebben az egyébként könnyen elkenõdõ partitúrában. Ez a megkapó hit hegyeket mozgathat, tehát nincs mit tennem, tizedszer is meghallgatom a lemezt. Hátha.
- csont -
EMI/Virgin Classics, 2005, összidõ: 67.17
*****
Batman, az elsõ év Ahogy idén a Batman: kezdõdik címû film új lendületet adott a denevérember mozis legendájának, ugyanez történt 1986-ban az egyre inkább önmaga paródiájává váló képregénynyel. Emlékszem egy korabeli karikatúrára, Batman toporog a vécé elõtt, nem tud kibújni a bõrébõl. De lehet, hogy nem is karikatúra voltÉ Ám mielõtt megtekinthettük volna a Batman bepisál, mielõtt megmenti a világot címû epizódot, egy másik megmentõ érkezett: Frank Miller sötét tónusaival, hús-vérnek tûnõ figuráival valóban átfestette a denevéruniverzumot.
A két szálon futó történetben egyrészt a korhadt zsaru, James Gordon száll szembe a velejéig romlott gothami rendõrséggel, másrészt megismerkedhetünk a szülei gyilkosáért bosszút lihegõ Bruce Wayne-nel, a leendõ Batmannel. A már-már kafkai metamorfózis közepette a szálak összefutnak, s kiderül, hõseink sem gáncs nélküliek. Kockáról kockára haladva egy szövevényes pszichothrillerbe gabalyodunk. A rajzok elképesztõ dinamikával ábrázolják a sötét erõket, az a gyanúnk támad, Miller talán még Dosztojevszkijt is képregényesíteni tudná.
Nem véletlen, hogy a négyrészes munka (a társrajzolók: David Mazzuchelli és Richmond Lewis) a filmmel (és a film képregényváltoza-tával) egy idõben jelent meg - és egyáltalán megjelent - magyarul. Miután oly sokszor kitöltöttük mérgünket a képregények ilyen-olyan filmváltozatain, most végre a mozinak rebeghetünk hálát, hogy ez a klasszikus végre hozzánk is eljutott. Tiszta szívvel ajánlhatjuk azoknak is, akiket eddig kivert a víz, ha buborékra rajzolt betûkkel találkoztak.
- legát -
DC-Comics, Adoc-Semic, 2005, 100 oldal, 795 Ft
*****
Princess Superstar: My Machine A világ más részein módfelett népszerû multiinstrumentalista/vokalista/MC Concetta Kirschner (alias Princess Superstar), akit nálunk legfeljebb a legutóbbi Prodigy-lemezrõl ismerhet a t. publikum (õ énekel a Memphis Bells címû mûremekben), ezúttal egy újabb egész estés hangzóanyaggal jelentkezett. Puttyogós elektropop, dühös elektropunk és mutáns hiphop váltakozik a lemezen, melynek egyetlen közös többszöröse a mûvésznõ befoghatatlan géppuskaszája. A My Machine a maga nemében úgynevezett rendes album: van hozzá kiborgszerû narrátor, kerettörténet és persze jól behatárolt, kissé futurisztikus témajegyzék: gépek, klónok, médiumok, némi politikai disztópia, szex, drogok és végül maga a zseniális szupersztár, aki az igazat mondja, nem csak a szépet. Remek mintákból összerakott számok sorakoznak egymás után, melyekre változatos sebességgel és technikával táncolhatunk - a részeg robotdiszkótól az eksztatikus pogózásig gyakorlatilag bármilyen mozgáselem bevethetõ. Az olyan õrjítõ darabok, mint a Sex, Drugs & Drugs, az Initially vagy az elektrobugi alapzatú I'm So Out Of Control, garantáltan kipiszkálják a hallgatót kényelmes fotel-jából - azután mehet tovább a par-ti egészen a szomorú epilógusig (elõtte azért még megkapjuk az Artery és a Happy tökéletes, dühös gitárpopját). Több mint kéttucatnyi számot hallgathatunk végig a My Machine-en, viszont szinte nem találunk rajta unalmas szerzeményt: a plasztiktündérke hangja meg a lüktetõ zene elviszi a produkciót.
- minek -
!K7/Neon Music, 2005
*****
Svédország. Útikönyv A svédek iránti olthatatlan szerelem terméke ez a nagyszerû kötet. A szerzõk - Hargitai Miklós és Vizmathy Csilla - a fülszöveg szerint 1990-ben járták be elõször együtt az ország egy részét biciklivel, azóta szenvedélyes svédek. Bevallom, nem sokat tudok errõl a helyrõl, Bergman, Strindberg, esetleg Bo Widerberg - nagyjából ennyi. Meg még Henning Mankell, a nagyszerû bûnregényíró. Ám a szerzõk mélyebb ismereteket kínálnak. Hihetetlen mennyiségû és feltehetõen megbízható információt kap az olvasó ebben a példás logikával felépített könyvben, és ehhez társul a szemérmes, de teljesen indokoltnak tûnõ vallomásos hang. "A természet szinte mindenütt ház-hoz jön, a hatalmas, 450 ezer négyzetkilométe-res ország területének több mint felét erdõk borítják, közel 40 ezer tó van, keresve is nehéz olyan helyet találni, ahol nem szép a környezet. Ha úgy akarjuk, akár naphosszat barangolhatunk anélkül, hogy bárki keresztezné utunkat." Na, ez való nekem, meg az, hogy Malmö strandjain "reggelenként több a vadlúd, mint a fürdõvendég".
Persze ez depressziót is szülhet, és tán a híres svéd alkoholizmus és öngyilkossági kedv hátterében is a magányosság állhat, meg télen a hosszú nappali sötétség. Egykori, Stockholmban élt munkatársunk szerint, aki hét végén nem négy-kézláb közlekedik a metróban, azt megbüntetik a szigorú hatóságok. Legyen bárhogy is, a kötet az idilli hangulatot kínálja, az áfonya-, szamócaszedést a csodálatos erdõkben, a kéklõ tavakat, melyekrõl Kosztolányi azt írta, éjjel a gondos svédek bõ vízben kimossák õket. A könyvet az ország és a fõváros térképe teszi még teljesebbé.
- banza -
Tábla és Penna kiadó, 2005, 310 oldal, 3990 Ft
*****
MOZART: DIE ENTFÜHRUNG AUS DEM SERIaL A "nagy" Mozart-operák sorában a közmegegyezés szerint a Szöktetés a szerájból az elsõ. A Singspiel egyszerûsége és naivitása sokakat megtéveszt, saját tapasztalatom szerint legalábbis relatív érettség kell a darab mélységének - a zenei karakterek vagy a szereplõk motivációjának - fölfedezéséhez, mondjuk, Belmonte "jellemfejlõdésének" megértéséhez. Konstanze "régi típusú" opera seria áriáit sem könnyû földolgozni, nekem például a "Martern aller Arten" kezdetû az egész mûben a kedvencem. A rendezõ August Everding megtalálja a megoldást, kisiklatja Edita Gruberova körül a produkcióban folyamatosan suhanó, elegáns díszleteket, az üres színpadon egyetlen fénykörbe állítja az énekesnõt, amely körül kis ideig Szelim pasa (Thomas Holzmann) kering, de aztán a videorendezõ Karlheinz Hundorf õt is kihagyja a buliból - marad a nõi elszántság fölmagasztosult jelképe. Huszonöt év távlatából viccesnek tûnik - a felvétel 1980-ban készült a müncheni Nemzeti Színházban -, hogy egyesek a premiert követõen Mozart-ellenesnek tartották a rendezõ "ötleteit". Mai szemmel ultrakonzervatív az elõadás, hacsak a "török fürdõben" deréktól fölfelé szappanos Ozmint nem ítéljük illetlennek. (Igaz, az "akasztófa-áriánál" két tucat hurok is leereszkedik a zsinórpadlásról.) A szerepet éneklõ finn óriás, Martti Talvela meglepõen modern, keveset handabandázik, van benne méltóság, de a mély regisztere nem átható. Francisco Araiza (Belmonte), Reri Grist (Blonde) és Norbert Orth (Pedrillo) jó, ám a nagy szám természetesen Grube-rova meg az õ csalogánytorka. És persze a csaknem nyolcvanhat éves Karl Böhm. Már nehezen jár, az arca szinte maszkszerû, apró csuklómozdulatokkal vezényel ültében. Néha mintha csak követné a zenét, de a látszat csal: uralja.
- koltai -
Deutsche Grammophon, 2005
**** és fél
a Titkok kulcsa Ha érdekli önöket a voodoo, bocsánat, a Hoodoo, szeretnének rettegni és mindeközben briliáns színészek játékán szórakozni, ajánlom figyelmükbe a következõ filmet - kezdõdhetne álszent ajánlóm. Ámde! Bár engem érdekel bármely, "oodoo"-val végzõdõ nevû jelenség, és hálás vagyok, ha John Hurtöt és Gena Rowlandset együtt láthatom, mégis dühös vagyok: tehát, ha szeretnének felforrt agyvízzel távozni egy állatcsont-embervér-koponya mutatványos másfél óra után, Ian Softley remeke szívbõl is ajánlható.
Mindazonáltal minden tiszteletem a két veterán színészé, aki tehetsége minden utolsó cseppjét egy méltatlan darabba csavarván legalább játékával mégis a székhez szegezett. Ugyanakkor szólhattak volna a fõszerepben domborító Kate Hudsonnak, hogy nem kaszkadõr nélküli jelenetekben kellene igyekeznie, hanem megpróbálhatna esetleg játszani - bár a rettegés felmutatása kétségkívül mérsékelten izgalmas feladat.
A történet: Caroline (Hudson) a nõvérképzõre gyûjt, így kerül a magányos kúriába, egy ágyhoz kötött öregember mellé, és innentõl kezdve minden egyre gyanúsabb, beleértve egy titkos ajtót a padláson. Ám hõsnõnket nem hagyja nyugton kíváncsisága, az ajtó pedig feltárulÉ
A titkok kulcsa tipikusan az a film, amelyben ordít a hangsúlytévesztés. Ahelyett, hogy alkotói a látványra, a legapróbb részletek tökéletességére koncentráltak volna szinte végig, igazán szülhettek volna egy tisztességes scriptet. Nincs az a váratlan vég, ami revideálhatná e holtunalmas másfél órát. Ja, és nem is váratlan.
Ezt a másvilágot leginkább a hollywoodi rutinírók szelleme járja át.
Vörös Adél
A UIP-Duna Film bemutatója
*
