Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2005. augusztus 25.

Zene

Nyolc kis kritika

Hawaii, Oslo Az élet nehéz. Tele van váratlan fordulatokkal, nehézségekkel és igazságtalanságokkal. Ugyanakkor nagyon ingoványos talajra téved az, aki ezekrõl a nehézségekrõl akar filmet csinálni. Mert bár a fájdalom, a csalódás általános emberi érzelem, megjelenítése már korántsem magától értetõdõ. Hosszú kitérõket lehetne itt tenni történelmi és kulturális vargabetûk nyomvonalán - csak utalunk rájuk.

Ez az északi összefogás eredményeképpen létrejött film megpró-bál elmondani egy történetet a lényegrõl, sok cselekményszállal, sok tragédiával. Eleinte az volt az érzésem, túl sokkal is. A fáradt, embertársaiért dolgozó, jövõbe látó Vidar és a többi szereplõ életébe beleszövõdõ realitásdarabok túl sok, szürreálisan sok fájdalmat hordoznak, s egy hiteltelen világot képeznek. Aztán a történet nem várt fordulatot vesz, afféle meséset, s a végére egy újabbat, egy csodásat. Ám mégsem egy hollywoodi jobb kanyarral ér véget a film, sõt. A Robert Altmann-i patchworkös tapasztástechnika pedig jelen esetben nem társadalomkritikát takar, inkább csak a világunkban felbukkanó szeretetet kutatja, s ráközelít egy-egy köztünk élõ angyal arcára. S hogy ez az egész ennek ellenére nem buggyan többhektónyi giccsé, az a kissé dogmás hatású filmnyelvnek, no meg a színészeknek köszönhetõ. Hétköznapi arcaink vannak, alig érezhetõ (de annál kiválóbb) színészi játékkal. Persze a beszédmód horizontja nem túl tág, vannak hibák és a többi és a többi. Ám mindez a film vé-gére a legkevésbé sem érdekes már.

- dercsényi -

Forgalmazza a Budapest Film

***

Szijártó M. István: A diéta (A magyar rendek és az országgyûlés 1708-1792) "Eb ura fakó!" "Életünket és vérünket!" Egy karakán és egy generózus fölkiáltás - jószerivel ez minden, ami az eszünkbe juthat, ha - valamely bizarr véletlen következtében - a XVIII. századi magyar országgyû-lésekre gondolunk. Nem valami sok, ámde Szijártó M. István vaskos monográfiája most mindannyiunknak nagyvonalúan lehetõséget teremt, hogy megsokszorozzuk ismereteinket. Hamisítatlan intézménytörténetet olvasunk, de gyanakvásra igazán semmi okunk, a téma a legkevésbé sem érdektelen: az uralkodó és a rendek között kimunkált alkufolyamat, az adó- és újoncmegajánlások körüli egyezkedés mechanikája, a sérelmi politizálás, illetve a kormánypárt és az ellenzék rendre megújuló ádáz (s mégis együttmûködésre hangolt) erõpróbája megannyi intellektuális izgalmat gerjesztõ kérdés. S egyáltalán nem csak a magyar kora újkort búvárló történészek számára, hiszen a Szijártó könyvében tárgyalt problémák közvetlen kapcsolatban állnak a reformkor históriájával éppúgy, mint a hazai politizálás akárhány több évszázados beidegzõdésével. Ha leküzdjük elbátortalanodásunkat, amit a szakirodalmi hivatkozások, vég- és lapalji jegy-zetek nyomasztó (s talántán feleslegesen túlduzzasztott) tömege menthetetlenül kivált belõlünk, akkor nyomon követhetjük egy új elit fölemelkedését, a vármegyei jómódú birtokos nemesség sikereit az országos nagypolitikában. A kötet Somogy megye mintaszerûen elemzett példáján keresztül mutatja be a birtokos nemesség (bene possessionati) érdekérvényesítõ képességének megerõsödését, oly hosszan tartó országgyûlési dominanciájának kialakulását.

Szijártó M. István könyve egy a XVIII. századi országgyûlések történetét módszeres alapossággal körbejáró trilógia elsõ, bevezetõ darabja. Fölcsigázva várjuk a folytatást.

László Ferenc

Osiris, 2005, 614 oldal, 4980 Ft

**** és fél

Karol Szymanowski (1882-1937) a ritkán játszott zeneszerzõk egyike, és zongoramûveit sem fütyülik a suszterinasok. Kérdés, mennyiben jogosultan. Annyi bizonyos, hogy a lengyel-magyar származású Piotr Anderszewski nagy komponistának tartja honfitársát, ezt a legutolsó budapesti koncertjén is tapasztalhattuk (lásd Magyar Narancs, 2005. március 10.). Akkor a Masques három darabja tûnt meggyõzõbbnek, és a mûsorfüzetben azt olvashatjuk, hogy a szerzõ is jóval többre becsülte, mint a nagyjából egy idõben (1915-16) keletkezett Metopés címû, szintén 3 karakterdarabot tartalmazó ciklust. Mitikus alakok lépnek fel itt, Nauszikaá, Kalüpszó, Don Juan, Trisztán, Seherezádé vagy a szirének, de a vicc, hogy alig tudjuk õket elkülöníteni; ebben a kvartakkordos, egész hangú skálás, rengeteg trillát, tremolót tartalmazó atonális szövetben szinte minden karakter egybemosódik. Szerepel még a 3. szonáta, itt a zárófúga tûnik parodisztikusnak, a ragyogó booklet szakértõje (Didier van Moere) szerint ez szándékos. Tudja az ördög. És valahogy túl sok a zene Szymanowski zenéjében: csak ilyen paradoxul tudom elmondani a furcsa érzést.

Mindamellett Anderszewski zseniálisan, már-már megszállottan szolgálja ezt a talán inkább zseniális, mint tehetséges zenét. Nyilvánvaló, hogy utolsó cellájáig áttanulmányozta a kottát, elõadásában maszatos hang nem maradt ebben az egyébként könnyen elkenõdõ partitúrában. Ez a megkapó hit hegyeket mozgathat, tehát nincs mit tennem, tizedszer is meghallgatom a lemezt. Hátha.

- csont -

EMI/Virgin Classics, 2005, összidõ: 67.17

*****

Batman, az elsõ év Ahogy idén a Batman: kezdõdik címû film új lendületet adott a denevérember mozis legendájának, ugyanez történt 1986-ban az egyre inkább önmaga paródiájává váló képregénynyel. Emlékszem egy korabeli karikatúrára, Batman toporog a vécé elõtt, nem tud kibújni a bõrébõl. De lehet, hogy nem is karikatúra voltÉ Ám mielõtt megtekinthettük volna a Batman bepisál, mielõtt megmenti a világot címû epizódot, egy másik megmentõ érkezett: Frank Miller sötét tónusaival, hús-vérnek tûnõ figuráival valóban átfestette a denevéruniverzumot.

A két szálon futó történetben egyrészt a korhadt zsaru, James Gordon száll szembe a velejéig romlott gothami rendõrséggel, másrészt megismerkedhetünk a szülei gyilkosáért bosszút lihegõ Bruce Wayne-nel, a leendõ Batmannel. A már-már kafkai metamorfózis közepette a szálak összefutnak, s kiderül, hõseink sem gáncs nélküliek. Kockáról kockára haladva egy szövevényes pszichothrillerbe gabalyodunk. A rajzok elképesztõ dinamikával ábrázolják a sötét erõket, az a gyanúnk támad, Miller talán még Dosztojevszkijt is képregényesíteni tudná.

Nem véletlen, hogy a négyrészes munka (a társrajzolók: David Mazzuchelli és Richmond Lewis) a filmmel (és a film képregényváltoza-tával) egy idõben jelent meg - és egyáltalán megjelent - magyarul. Miután oly sokszor kitöltöttük mérgünket a képregények ilyen-olyan filmváltozatain, most végre a mozinak rebeghetünk hálát, hogy ez a klasszikus végre hozzánk is eljutott. Tiszta szívvel ajánlhatjuk azoknak is, akiket eddig kivert a víz, ha buborékra rajzolt betûkkel találkoztak.

- legát -

DC-Comics, Adoc-Semic, 2005, 100 oldal, 795 Ft

*****

Princess Superstar: My Machine A világ más részein módfelett népszerû multiinstrumentalista/vokalista/MC Concetta Kirschner (alias Princess Superstar), akit nálunk legfeljebb a legutóbbi Prodigy-lemezrõl ismerhet a t. publikum (õ énekel a Memphis Bells címû mûremekben), ezúttal egy újabb egész estés hangzóanyaggal jelentkezett. Puttyogós elektropop, dühös elektropunk és mutáns hiphop váltakozik a lemezen, melynek egyetlen közös többszöröse a mûvésznõ befoghatatlan géppuskaszája. A My Machine a maga nemében úgynevezett rendes album: van hozzá kiborgszerû narrátor, kerettörténet és persze jól behatárolt, kissé futurisztikus témajegyzék: gépek, klónok, médiumok, némi politikai disztópia, szex, drogok és végül maga a zseniális szupersztár, aki az igazat mondja, nem csak a szépet. Remek mintákból összerakott számok sorakoznak egymás után, melyekre változatos sebességgel és technikával táncolhatunk - a részeg robotdiszkótól az eksztatikus pogózásig gyakorlatilag bármilyen mozgáselem bevethetõ. Az olyan õrjítõ darabok, mint a Sex, Drugs & Drugs, az Initially vagy az elektrobugi alapzatú I'm So Out Of Control, garantáltan kipiszkálják a hallgatót kényelmes fotel-jából - azután mehet tovább a par-ti egészen a szomorú epilógusig (elõtte azért még megkapjuk az Artery és a Happy tökéletes, dühös gitárpopját). Több mint kéttucatnyi számot hallgathatunk végig a My Machine-en, viszont szinte nem találunk rajta unalmas szerzeményt: a plasztiktündérke hangja meg a lüktetõ zene elviszi a produkciót.

- minek -

!K7/Neon Music, 2005

*****

Svédország. Útikönyv A svédek iránti olthatatlan szerelem terméke ez a nagyszerû kötet. A szerzõk - Hargitai Miklós és Vizmathy Csilla - a fülszöveg szerint 1990-ben járták be elõször együtt az ország egy részét biciklivel, azóta szenvedélyes svédek. Bevallom, nem sokat tudok errõl a helyrõl, Bergman, Strindberg, esetleg Bo Widerberg - nagyjából ennyi. Meg még Henning Mankell, a nagyszerû bûnregényíró. Ám a szerzõk mélyebb ismereteket kínálnak. Hihetetlen mennyiségû és feltehetõen megbízható információt kap az olvasó ebben a példás logikával felépített könyvben, és ehhez társul a szemérmes, de teljesen indokoltnak tûnõ vallomásos hang. "A természet szinte mindenütt ház-hoz jön, a hatalmas, 450 ezer négyzetkilométe-res ország területének több mint felét erdõk borítják, közel 40 ezer tó van, keresve is nehéz olyan helyet találni, ahol nem szép a környezet. Ha úgy akarjuk, akár naphosszat barangolhatunk anélkül, hogy bárki keresztezné utunkat." Na, ez való nekem, meg az, hogy Malmö strandjain "reggelenként több a vadlúd, mint a fürdõvendég".

Persze ez depressziót is szülhet, és tán a híres svéd alkoholizmus és öngyilkossági kedv hátterében is a magányosság állhat, meg télen a hosszú nappali sötétség. Egykori, Stockholmban élt munkatársunk szerint, aki hét végén nem négy-kézláb közlekedik a metróban, azt megbüntetik a szigorú hatóságok. Legyen bárhogy is, a kötet az idilli hangulatot kínálja, az áfonya-, szamócaszedést a csodálatos erdõkben, a kéklõ tavakat, melyekrõl Kosztolányi azt írta, éjjel a gondos svédek bõ vízben kimossák õket. A könyvet az ország és a fõváros térképe teszi még teljesebbé.

- banza -

Tábla és Penna kiadó, 2005, 310 oldal, 3990 Ft

*****

MOZART: DIE ENTFÜHRUNG AUS DEM SERIaL A "nagy" Mozart-operák sorában a közmegegyezés szerint a Szöktetés a szerájból az elsõ. A Singspiel egyszerûsége és naivitása sokakat megtéveszt, saját tapasztalatom szerint legalábbis relatív érettség kell a darab mélységének - a zenei karakterek vagy a szereplõk motivációjának - fölfedezéséhez, mondjuk, Belmonte "jellemfejlõdésének" megértéséhez. Konstanze "régi típusú" opera seria áriáit sem könnyû földolgozni, nekem például a "Martern aller Arten" kezdetû az egész mûben a kedvencem. A rendezõ August Everding megtalálja a megoldást, kisiklatja Edita Gruberova körül a produkcióban folyamatosan suhanó, elegáns díszleteket, az üres színpadon egyetlen fénykörbe állítja az énekesnõt, amely körül kis ideig Szelim pasa (Thomas Holzmann) kering, de aztán a videorendezõ Karlheinz Hundorf õt is kihagyja a buliból - marad a nõi elszántság fölmagasztosult jelképe. Huszonöt év távlatából viccesnek tûnik - a felvétel 1980-ban készült a müncheni Nemzeti Színházban -, hogy egyesek a premiert követõen Mozart-ellenesnek tartották a rendezõ "ötleteit". Mai szemmel ultrakonzervatív az elõadás, hacsak a "török fürdõben" deréktól fölfelé szappanos Ozmint nem ítéljük illetlennek. (Igaz, az "akasztófa-áriánál" két tucat hurok is leereszkedik a zsinórpadlásról.) A szerepet éneklõ finn óriás, Martti Talvela meglepõen modern, keveset handabandázik, van benne méltóság, de a mély regisztere nem átható. Francisco Araiza (Belmonte), Reri Grist (Blonde) és Norbert Orth (Pedrillo) jó, ám a nagy szám természetesen Grube-rova meg az õ csalogánytorka. És persze a csaknem nyolcvanhat éves Karl Böhm. Már nehezen jár, az arca szinte maszkszerû, apró csuklómozdulatokkal vezényel ültében. Néha mintha csak követné a zenét, de a látszat csal: uralja.

- koltai -

Deutsche Grammophon, 2005

**** és fél

a Titkok kulcsa Ha érdekli önöket a voodoo, bocsánat, a Hoodoo, szeretnének rettegni és mindeközben briliáns színészek játékán szórakozni, ajánlom figyelmükbe a következõ filmet - kezdõdhetne álszent ajánlóm. Ámde! Bár engem érdekel bármely, "oodoo"-val végzõdõ nevû jelenség, és hálás vagyok, ha John Hurtöt és Gena Rowlandset együtt láthatom, mégis dühös vagyok: tehát, ha szeretnének felforrt agyvízzel távozni egy állatcsont-embervér-koponya mutatványos másfél óra után, Ian Softley remeke szívbõl is ajánlható.

Mindazonáltal minden tiszteletem a két veterán színészé, aki tehetsége minden utolsó cseppjét egy méltatlan darabba csavarván legalább játékával mégis a székhez szegezett. Ugyanakkor szólhattak volna a fõszerepben domborító Kate Hudsonnak, hogy nem kaszkadõr nélküli jelenetekben kellene igyekeznie, hanem megpróbálhatna esetleg játszani - bár a rettegés felmutatása kétségkívül mérsékelten izgalmas feladat.

A történet: Caroline (Hudson) a nõvérképzõre gyûjt, így kerül a magányos kúriába, egy ágyhoz kötött öregember mellé, és innentõl kezdve minden egyre gyanúsabb, beleértve egy titkos ajtót a padláson. Ám hõsnõnket nem hagyja nyugton kíváncsisága, az ajtó pedig feltárulÉ

A titkok kulcsa tipikusan az a film, amelyben ordít a hangsúlytévesztés. Ahelyett, hogy alkotói a látványra, a legapróbb részletek tökéletességére koncentráltak volna szinte végig, igazán szülhettek volna egy tisztességes scriptet. Nincs az a váratlan vég, ami revideálhatná e holtunalmas másfél órát. Ja, és nem is váratlan.

Ezt a másvilágot leginkább a hollywoodi rutinírók szelleme járja át.

Vörös Adél

A UIP-Duna Film bemutatója

*

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.