Prózai életünk örvendetes eseménye volt a közelmúltban, hogy Bodor Ádám köpenyéből legalább három prózaíró bújt elő: Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor. Mindhármat közös jegyek fűzik a mesterhez: az erdélyi háttér, az elbeszélés visszavívott öröme, a kegyetlenség és elnyomás visszafogott ábrázolása, a roppant kidolgozott, nyomatékos stílus, s végül általában bizonyos lidérces, dermesztően tárgyilagos, mégis látomásos ábrázolás.
Dragomán György (1973) Marosvásárhelyen született, a nyolcvanas években települt át Magyarországra, azóta itt él. A fehér király a második könyve, regénye.
Regény?
Alcíme szerint mindenképpen. Valójában elbeszélések laza füzé-re ez, egy vásott, tizenéves kamasz szemével láttatott eseménysorozat, gyermekkori csínyek tablója. A főhős fejlődésregénye azzal indul, hogy édesapját - homályos okból bizonytalan időre - kényszermunkára hurcolják a Duna-csatornához. Ketten maradnak otthon az édesanyával. A gyerek évente kétszer, születés- és neve napján látogatást tesz a rendszerhűnek rémlő, "titkár elvtársnak" szólítandó nagyapánál, aki az egyik ilyen alkalommal rosszcsont unokáját azzal ajándékozza meg, hogy agyonlőheti a kertben a szükségét végző macskát.
A mű tizennyolc elbeszélést fog át. Ezekben a főhős elmeséli egy-egy élményét: az iskolában az egyik lányon hirtelen megérezte a "nagylányszagot"; édesanyjával meglátogatnak egy "nagykövetet" annak reményében, hogy az elősegíthetné az apa szabadulását, illetve mondhatna valamit a sorsáról; a gyereket egy sárga, fortyogó viaszra emlékeztető, a fekete himlőtől eltorzult arcú ember megajándékozza arcképével abból az életkorából, amelyben még felismerhető volt. Találomra említek itt témákat, így is sejthető: az elbeszélt történetek önmagukban félelmetesek, megrázzák és tarkón ütik az olvasót. Dragomán György nagyszerű írói minőségét több erény együttesen jelzi: kiválóan exponál, leleményesen bonyolít, szemfülesen adagolja a jellegzetes részleteket az egyszeri dolgokra éhes emlékezetnek, és legtöbbször még csattanóval is szolgál az egyes történetek és a mű végén. Egy fél oldal elég, és tudjuk, miről van szó, mi az elbeszélői érdek. Tehetsége főleg a gyermeki kíméletlenség, a felnőtti brutalitás, a nélkülözés, a különböző gyökerű félelmek és a nagy általános, minden önkényuralomra jellemző rettegések ábrázolásában remekel, de felejthetetlen a megvesztegetés, az apára vágyakozó kamaszmegindulások és a látomássá fokozódó történetláncok leírásában is. Mondandója ugyanakkor nagy darabokban, testes bekezdésekben, hadarva tolul, ömlik elénk, sodor, sodor, örvénylő erővel magába ránt, és egyszer csak vége szakad. És mégis: egy pillanat-ra sem veszítjük el a fonalat, sőt a bonyolítás minden egyes pontján úgy érezzük, hogy a történet magjában vagyunk, és most valami szörnyű következik, valami kínos vagy jóvátehetetlen fordulat. A mondatok végig múlt időben jelennek meg, s ez úgy tünteti fel a könyvet, mintha a kamasz visszaemlékezne. Ugyanakkor világos, pontos leírásról van szó, egy súlyos gyermekkori megpróbáltatás írói elemzéséről és elmélyítéséről.
Dragomán prózája a vesszőkkel összefűzött, pontokkal el nem választott, a bekezdés technikáit elhanyagoló lendület sikere. Művészi erejének egyéb elemeit csak érinthetem itt: folytonosan adagolt kis történetek a nagyobb történeten belül, a lélektani motiválás rendkívül árnyalt, idejében ecsetelt, nem túlrészletezett kezelése, az igék döntő szerepe, az elvont állítások mérsékelt jelenléte. Az író csak elvétve fogalmaz meg tanulságot, azt is inkább szándéktalanul, mellesleg csaknem észrevétlenül. De az az egy-kettő odavetett könnyed-ségével is érvényes, emlékezetes. A két kamasztábor mezei csetepatéjában, amely egy futball-labda birtoklásáért folyik, egy Molnár Ferenchez méltó jelenetsorban váratlanul felbukkan ez a betét: "és akkor még azt is mondtam, hogy ez csalás, mert arról volt szó, hogy a labda itt lesz, és ez így nem becsületes dolog, de Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy a háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületrőlÉ". Igen, ezt a kis "elszólást" soha többé nem felejtjük el. És még mit nem?
Dragomán, marosvásárhelyi illetőségű lévén, román neveket is használ, román figurákat is jócskán mozgat könyvében. Hatáselemeinek egyik kiadós forrásvidékén járunk. Az apróban bemutatott természeti és társadalmi környezet egy idegenszerű, de mégis megbízhatóan ismert nagykörnyezet jelenlétét, terhét, nyomasztó elvárásait, értékrendjét és fojtogató aktivitá-sát sugallja. A regény klasszikus értelemben nem fejlődésregény, a hangsúly itt nem a kamasz változásán, hanem állapotának bemuta-tásán van. A történetek egyenként nem léptetik előre a cselekményt, nem az idő munkáját iparkodnak megragadni, hanem abban találják, alapozzák meg az elbeszélés selymességét, hogy érdekes, meghökkentő eseményeket mutatnak be a gyerek életéből. Minden egyes történet egyenrangú, technikai és hatásalkati szempontból is. Az idegen nagykörnyezet lidérceit nemcsak a romániai hátteret megidéző utalásrendszer közvetíti, hanem - számomra legalábbis - némely nyelvhasználati jegy is. Dragomán finoman röppent fel szövegében
sajátos erdélyi
nyelvi fordulatokat, talán ezzel is utalva arra, hogy műve egy másik világ nyersanyagából táplálkozik, noha egyetemes érvényű. Találomra említek néhányat: "nem értem, hogy mért meséltem el egy ezeridegennek", "menjen a brantba", "a csorgónál alig volt valaki, csak négyen álltak vízért", "a szobrot egyszerre csak egy murvaszemcsével volt szabad megdobni", "odadugom a lázmérő végét a kaloriferhez". Azt hiszem, mindet kigyűjtöttem.
A könyv hibái? Sokáig gondolkodtam ezen. Talán annyit mondhatnék hosszas töprengés után: sem technikailag, sem stilárisan, sem üzeneteit tekintve nem találok itt elégtelenséget. Nem kétlem, hogy a fiatal író később talán az élet nagy, indokolhatatlan rendellenességeit, vetemedéseit, aránytalanságait, traumáit mélyebb markolással, a történetek mögött zajló történet sugalmazásával ábrázolja majd. De ebből a mostani, korai érettségből lehetetlen azt elővé-telezni és számon kérni.
Dragomán György második műve első rangon áll. Szerzőjének kijár a mesterlevél.
Magvető Kiadó, 2005, 304 oldal, 2490 Ft
