Hétköznapi magasságok - Yo La Tengo: Fade

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. február 26.

Zene

A "kertvárosi indie rock zenekar" ethoszának egyik megteremtője, programadója és egyúttal a zsáner máig talán legkitartóbb képviselője, a leginkább jóravaló, kisértelmiségi telekszomszédoknak, semmint valódi rockzenekarnak kinéző Yo La Tengo jövőre lesz harmincéves.
Ez még úgy is szép évforduló, ha tudjuk, hogy - hasonlóan az olyan, még mindig (vagy már megint) aktív pályatársakhoz, mint a Flaming Lips vagy a Guided By Voices - a zenekarnak nagyjából tíz év kellett ahhoz, hogy egyáltalán megtalálja a saját hangját, és csak a kilencvenes évek legvégén adta ki első kanonizált remekművét, a 97-es, hosszú című lemezt, amit egy még hosszabb című, és ha lehet, még briliánsabb album követett három évvel később.

A zenekar a nagynevű kortársakhoz képest (nevezettek mellett mondjuk még: Dinosaur Jr., Sonic Youth) soha nem intézményesült igazán, cserébe azonban fontolva haladva, különösebb szélsőségek nélkül vészelte át az elmúlt három évtizedet. A nagy gesztusok, a görcsös megmutatni vágyás és az extremitások (jótékony) hiánya pedig a trió zenéjében is tetten érhető; noha a zenekar eszköztárában változatos összetevőket találhatunk (a hosszas gitárkínzásokkal telített shoegaze/noise rocktól a folkos balladákon, repetitív, németes kísérleti elektronikán és felszabadult indie popon át a dúsan hangszerelt, fenséges himnuszokig), ez a sok-sok minden rendszerint be van borítva azzal a sűrű, puha tapintású generálszósszal, amiből aztán összeáll az a bágyadt, zsibbadt, szívre nehezedő homogén massza, ami tulajdonképpen a Yo La Tengo maga.

 


 

Éppen ezért nem is nagyon érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy az új producer (a húsz éve biztos pontnak számító Roger Moutenot helyett John McEntire) mit tett hozzá a produkcióhoz (ügyesen helyezett el vonósokat és fúvósokat itt-ott egyébként, de hát ilyesmire azért volt már példa), vagy hogy most tényleg az ezredforduló környéki csúcskorszakot idézi-e a lemez (az utóbbi három lemez is azt idézi, naná, nem is a 86-os Ride The Tigert), mert nagy meglepetés ebben a tekintetben nem várható. Az már érdekesebb, hogy a zenekar mércéjével kifejezetten rövid a lemez, alig háromnegyed óra, és nyolc-tíz perces, körbe-körbeforgó, feedbackorgiába fulladó dalmonstrumokat sem nagyon találni, ahogy a valóban torokszorító pillanatoknak és a csendes katarzisoknak sem maradt hely; ez utóbbiak hiánya azért fájó pont. Talán még a dobos, Georgia Hubley által énekelt, vitán felül csodaszép Cornelia and Jane-ben kerülünk ehhez a legközelebb, de igazán borzongató mélységekbe most valahogy nem jutunk. Magasságok viszont vannak, és ez a lemez egyik legnagyobb erénye. Az például egészen bámulatos mutatvány, ahogy a pszichedelikusra színezett nyitószám (Ohm) elemeli a hallgatót, a leginkább szélesvásznú Spiritualized-szerzeményeket idéző lezárás (Before We Run, és igen, itt van fúvós- és vonósszekció is) pedig tovarepíti; ezek után tényleg muszáj azonnal újra meghallgatni a lemezt, és elámulni azon, hogy mennyire lélegzetelállító tud lenni a szerény hétköznapiság.

Matador/Neon Music, 2013


Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.