Hétköznapi magasságok - Yo La Tengo: Fade

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. február 26.

Zene

A "kertvárosi indie rock zenekar" ethoszának egyik megteremtője, programadója és egyúttal a zsáner máig talán legkitartóbb képviselője, a leginkább jóravaló, kisértelmiségi telekszomszédoknak, semmint valódi rockzenekarnak kinéző Yo La Tengo jövőre lesz harmincéves.
Ez még úgy is szép évforduló, ha tudjuk, hogy - hasonlóan az olyan, még mindig (vagy már megint) aktív pályatársakhoz, mint a Flaming Lips vagy a Guided By Voices - a zenekarnak nagyjából tíz év kellett ahhoz, hogy egyáltalán megtalálja a saját hangját, és csak a kilencvenes évek legvégén adta ki első kanonizált remekművét, a 97-es, hosszú című lemezt, amit egy még hosszabb című, és ha lehet, még briliánsabb album követett három évvel később.

A zenekar a nagynevű kortársakhoz képest (nevezettek mellett mondjuk még: Dinosaur Jr., Sonic Youth) soha nem intézményesült igazán, cserébe azonban fontolva haladva, különösebb szélsőségek nélkül vészelte át az elmúlt három évtizedet. A nagy gesztusok, a görcsös megmutatni vágyás és az extremitások (jótékony) hiánya pedig a trió zenéjében is tetten érhető; noha a zenekar eszköztárában változatos összetevőket találhatunk (a hosszas gitárkínzásokkal telített shoegaze/noise rocktól a folkos balladákon, repetitív, németes kísérleti elektronikán és felszabadult indie popon át a dúsan hangszerelt, fenséges himnuszokig), ez a sok-sok minden rendszerint be van borítva azzal a sűrű, puha tapintású generálszósszal, amiből aztán összeáll az a bágyadt, zsibbadt, szívre nehezedő homogén massza, ami tulajdonképpen a Yo La Tengo maga.

 


 

Éppen ezért nem is nagyon érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy az új producer (a húsz éve biztos pontnak számító Roger Moutenot helyett John McEntire) mit tett hozzá a produkcióhoz (ügyesen helyezett el vonósokat és fúvósokat itt-ott egyébként, de hát ilyesmire azért volt már példa), vagy hogy most tényleg az ezredforduló környéki csúcskorszakot idézi-e a lemez (az utóbbi három lemez is azt idézi, naná, nem is a 86-os Ride The Tigert), mert nagy meglepetés ebben a tekintetben nem várható. Az már érdekesebb, hogy a zenekar mércéjével kifejezetten rövid a lemez, alig háromnegyed óra, és nyolc-tíz perces, körbe-körbeforgó, feedbackorgiába fulladó dalmonstrumokat sem nagyon találni, ahogy a valóban torokszorító pillanatoknak és a csendes katarzisoknak sem maradt hely; ez utóbbiak hiánya azért fájó pont. Talán még a dobos, Georgia Hubley által énekelt, vitán felül csodaszép Cornelia and Jane-ben kerülünk ehhez a legközelebb, de igazán borzongató mélységekbe most valahogy nem jutunk. Magasságok viszont vannak, és ez a lemez egyik legnagyobb erénye. Az például egészen bámulatos mutatvány, ahogy a pszichedelikusra színezett nyitószám (Ohm) elemeli a hallgatót, a leginkább szélesvásznú Spiritualized-szerzeményeket idéző lezárás (Before We Run, és igen, itt van fúvós- és vonósszekció is) pedig tovarepíti; ezek után tényleg muszáj azonnal újra meghallgatni a lemezt, és elámulni azon, hogy mennyire lélegzetelállító tud lenni a szerény hétköznapiság.

Matador/Neon Music, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.