Hétköznapi magasságok - Yo La Tengo: Fade

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. február 26.

Zene

A "kertvárosi indie rock zenekar" ethoszának egyik megteremtője, programadója és egyúttal a zsáner máig talán legkitartóbb képviselője, a leginkább jóravaló, kisértelmiségi telekszomszédoknak, semmint valódi rockzenekarnak kinéző Yo La Tengo jövőre lesz harmincéves.
Ez még úgy is szép évforduló, ha tudjuk, hogy - hasonlóan az olyan, még mindig (vagy már megint) aktív pályatársakhoz, mint a Flaming Lips vagy a Guided By Voices - a zenekarnak nagyjából tíz év kellett ahhoz, hogy egyáltalán megtalálja a saját hangját, és csak a kilencvenes évek legvégén adta ki első kanonizált remekművét, a 97-es, hosszú című lemezt, amit egy még hosszabb című, és ha lehet, még briliánsabb album követett három évvel később.

A zenekar a nagynevű kortársakhoz képest (nevezettek mellett mondjuk még: Dinosaur Jr., Sonic Youth) soha nem intézményesült igazán, cserébe azonban fontolva haladva, különösebb szélsőségek nélkül vészelte át az elmúlt három évtizedet. A nagy gesztusok, a görcsös megmutatni vágyás és az extremitások (jótékony) hiánya pedig a trió zenéjében is tetten érhető; noha a zenekar eszköztárában változatos összetevőket találhatunk (a hosszas gitárkínzásokkal telített shoegaze/noise rocktól a folkos balladákon, repetitív, németes kísérleti elektronikán és felszabadult indie popon át a dúsan hangszerelt, fenséges himnuszokig), ez a sok-sok minden rendszerint be van borítva azzal a sűrű, puha tapintású generálszósszal, amiből aztán összeáll az a bágyadt, zsibbadt, szívre nehezedő homogén massza, ami tulajdonképpen a Yo La Tengo maga.

 


 

Éppen ezért nem is nagyon érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy az új producer (a húsz éve biztos pontnak számító Roger Moutenot helyett John McEntire) mit tett hozzá a produkcióhoz (ügyesen helyezett el vonósokat és fúvósokat itt-ott egyébként, de hát ilyesmire azért volt már példa), vagy hogy most tényleg az ezredforduló környéki csúcskorszakot idézi-e a lemez (az utóbbi három lemez is azt idézi, naná, nem is a 86-os Ride The Tigert), mert nagy meglepetés ebben a tekintetben nem várható. Az már érdekesebb, hogy a zenekar mércéjével kifejezetten rövid a lemez, alig háromnegyed óra, és nyolc-tíz perces, körbe-körbeforgó, feedbackorgiába fulladó dalmonstrumokat sem nagyon találni, ahogy a valóban torokszorító pillanatoknak és a csendes katarzisoknak sem maradt hely; ez utóbbiak hiánya azért fájó pont. Talán még a dobos, Georgia Hubley által énekelt, vitán felül csodaszép Cornelia and Jane-ben kerülünk ehhez a legközelebb, de igazán borzongató mélységekbe most valahogy nem jutunk. Magasságok viszont vannak, és ez a lemez egyik legnagyobb erénye. Az például egészen bámulatos mutatvány, ahogy a pszichedelikusra színezett nyitószám (Ohm) elemeli a hallgatót, a leginkább szélesvásznú Spiritualized-szerzeményeket idéző lezárás (Before We Run, és igen, itt van fúvós- és vonósszekció is) pedig tovarepíti; ezek után tényleg muszáj azonnal újra meghallgatni a lemezt, és elámulni azon, hogy mennyire lélegzetelállító tud lenni a szerény hétköznapiság.

Matador/Neon Music, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.