Az amerikai hegedűst tizenöt éves csodagyerekként ismerte meg a budapesti közönség: 1994-ben megragadó tökéletességgel játszotta Bernstein Szerenádját a Fesztiválzenekar szólistájaként. 2009-ben kétszer annyi idősen tért vissza, csalódást okozva Mozart A-dúr hegedűversenyének iskolás-steril előadásával. Vagy az akkori kritikus tévedett? Átmeneti hullámvölgy tanúi lehettünk? Mert amit most tett le az asztalra, az a legmagasabb rendű művészet: bámulatosan magabiztos hangszeres teljesítmény, végsőkig érlelt, tiszta és mély zenei értelmezés.
Annyira hozzászoktunk már a különböző műfajú hanglemezösszesekhez, hogy felkapjuk a fejünket, ha valaki Bach szólóhegedűre komponált műveiből készít felvételt, de hat alkotás helyett csak hármat játszik el. Hahn esetében megvan az oka, hogy a mostani lemezre „csak” a g-moll és az a-moll szonáta (BWV 1001, 1003), valamint a h-moll partita (BWV 1002) került: két évvel a budapesti Bernstein-produkció után már lemezre vette az E-dúr és d-moll partitát meg a C-dúr szonátát, a további három darabbal azonban addig akart várni, amíg eléggé érettnek nem érzi magát a rögzítésükhöz.
Ez az idő néhány évvel ezelőtt érkezett el: akkor fel is vette a most lemezre került három művet, de az eredménnyel elégedetlen lévén, azt nem engedte megjelenni. Most ismét meghallgatta, bizonyos részleteket újra eljátszott – és kezünkben a lemez. Néha ilyen rögösek a művészi érlelődés útjai. Hahn szuggesztív Bach-hegedülése nem „historikus”, nem „romantikus” és nem is „modern”: izmusok feletti, időtlenül bölcs lényeglátás – maga a zene.
Decca, 2018
