Magyar Narancs: Idén tízéves a Wagner-napok. Lényegében elmondható, hogy azonnal nagy feltűnést keltett, s nagyon hamar a Müpa leghíresebb produkciójává vált. Ön mivel elégedett?
Fischer Ádám: A fesztivál lelke jó, a stílust megtaláltuk. Sikerült elérni, hogy az emberek átéljék a zenébe való intim beágyazottságot. Személyes vonatkozásban: sikerült szublimálni az iszonyatos gyerekkori emlékemet, amikor nyolcévesen odaültettek a rádió mellé, és végig kellett hallgatnom a Tannhäusert – bénítóan unalmas volt… Úgyhogy én ennek a bénító unalmasságnak üzentem hadat, és eddig senki nem szólt, hogy ez nem sikerült. Ez a legfontosabb, mert Wagner kétségtelenül egy kicsit saját maga ellensége a művei hosszúságával. Ő nem akarta látni, hogy unalmas lehet, pedig ez a veszély megvan. Csakhogy ha unalmas, az százszázalékosan az előadó hibája. Szerintem ezt elkerültük, és ez az, amit sikernek érzek. Még mindig a Parsifalt tartom a legsikeresebb előadásnak, mert nagyon kevés eszközzel nagyon sokat tudtunk megmutatni. Ugyanakkor az eddigieknél még sokkal jobban ki lehetne használni a Müpa koncerttermének technikai-akusztikai lehetőségeit. Régi tervem a zenekar központba állítása, a zene megmutatása színházi eszközökkel. A Wagner-rajongókat a hihetetlenül gazdag vezérmotívum-technika ejti rabul, és ezt jó lenne felhasználni, megjeleníteni. Hogy hogyan, nem tudom, most törjük a fejünket, de ehhez a Müpa ideális helyszín. Hamarosan idejön Peter Konwitschny, hogy ezt kipróbáljuk. Nem biztos, hogy sikerül, de kísérletezünk, és meglátjuk, érdemes-e egyáltalán ebben az irányban gondolkodni.
MN: Ha jól tudom, csak nagyon kivételesen játsszák a Ringet négy egymás utáni napon. Ilyen előadásban egyes szerepeket nem is énekelheti végig ugyanaz. Miért döntött a szünnap nélküli előadás mellett? Anyagi-szervezési megfontolásokból, vagy eleve ez volt a szándéka?
FÁ: Wagner mindig így akarta, csak nem mindig sikerült. Biztosan azóta is játszották már így, de nem szokás, Bayreuthban sem. Az, hogy Wagner így akarta, még nem lett volna döntő, de amikor először megcsináltuk, rájöttem, hogy ez így jó. Én évek óta szeretném elérni azt is, hogy a Ringre csak egyben lehessen jegyet kapni, mert valójában egy műről van szó.
MN: Szerintem érdekes ugyanazt a szerepet egy cikluson belül két énekestől, tehát szükségszerűen kétféle megjelenítésben látni és hallani – ettől többdimenziós lesz a figura, nem ragad egyetlen emberre.
FÁ: Valójában az előadáson veszi észre az ember, hogy milyen értelmet kapnak így a figurák és a jelenetek. Például, hogy az Istenek alkonyában már egy másik Siegfried van, az azt is megjeleníti, hogy a nászéjszaka teljesen megváltoztatja az embert. Másképp ébred föl, mint amikor elalszik. Az egész történet ekkor kerül le a mitológiából a földre, Wormsban vagyunk, és mindenki emberré válik. Az is különleges volt, amikor ugyanaz énekelte Sieglindét és Brünnhildét: Siegfried megijed attól, hogy egy nőt lát, és az anyját hívja segítségül – Mutter, Mutter! –, és közben a Brünnhilde, akit lát, ugyanaz az énekesnő, aki az anyja, Sieglinde volt.
MN: Mi lesz jövőre és azután? Hova lehet ezt fokozni?
FÁ: Jövőre lesz még Ring, és mellé visszahozzuk a Mesterdalnokokat. 2017-ben lesz egy új produkció, talán a Trisztán, ha sikerül, és mellé két meglévő produkciót játszunk újra,
A bolygó hollandit és a Parsifalt. A Parsifalt én állandóan műsoron akarom tartani, nem minden évben, de alapvetően. 2018-tól megint kell Ringet csinálni, azt még nem tudjuk, hogyan, de új lesz. Az kétségtelen, hogy egy új Ring-rendezés nagyon megterhel egy koncerttermet, a próbák mennyisége miatt.
MN: Ez a Ring új közönséget is meghódított Wagnernek, egyebek közt azzal is, hogy sikerült megvalósítania, amit megfogalmazott: „Megmutatni Wagnerben Schubertet.” Ezzel együtt még mindig van, akit Wagnertől távol tart az a megalapozott vád, hogy antiszemita volt.
FÁ: Az antiszemitizmus Auschwitz előtt és után nem ugyanaz. Amit a Harmadik Birodalom művelt Wagner zenéjével, az befolyásolja a megítélését – sokak számára megmérgezte, tönkretette Wagnert. Izraelben nem lehet Wagnert játszani, mert a zsidók a koncentrációs táborokban hallották a zenéjét. De Németországban is befolyásolt egy generációt az, ahogyan Hitlerék felhasználták Wagnert. Bayreuthban vezényeltem az Istenek alkonyát. A koncert után egy idős hölgy egészen feldúlva mondta el, hogy ez biztosan szép volt, de ő teljesen rosszul lett Siegfried híres, 3. felvonásbeli gyászindulójától. Kiderült, hogy a háború alatt ez volt a rádióban a bevezető zene, amikor hetenként felolvasták az elesett katonák nevét. Milliók ültek reszketve a rádió előtt a hírekre várva, és ez a zene összefonódott a rettegéssel. A politika és a művészet összekapcsolása generációk számára tette tönkre Wagner zenéjét. Fontos és jó, hogy ezt el fogjuk felejteni, mert Hitler meghalt, és Wagner tovább él. A szüleink generációja számára összekapcsolódik Wagner és Hitler, de a gyerekeink és unokáink számára ez már nem lesz fontos.
MN: Ez így önmagában félrevezető. Wagner nemcsak zeneszerző volt, hanem ember és író is. Elfogadhatatlan dolgokat is írt, és erre a zenéje sem lehet mentség.
FÁ: Wagner zenéje gazdag és érzelemdús zene, ami gazdagítja az emberek érzésvilágát. Tűnjön el belőle az, amivel utólag megmérgezték. Nagyon nagy művészek, akik nagy örömöt okoztak a művészetükkel, mellette gazemberek voltak, Gesualdótól Muszorgszkijig. Nem az számít, hogy milyen emberek voltak. Wagner bűnös dolgokat mondott, de az eltűnik.
MN: Viszont bármikor elővehető, felhasználható referenciaként olyanoknak is, akik nem is ismerik a zenéjét, csak tudják, hogy „híres ember”. Azzal, amit mondott, legitimációs forrássá válhat a mai antiszemiták számára: „Ó, hát ez a nagyszerű zeneszerző is azt mondta és írta, hogy a zsidókat ki kell rekeszteni!” – s így ez egy elfogadható, képviselhető gondolattá válik. Írásainak és gondolkodásának ezt a részét nem elfelejteni kell, hanem világosan el kell utasítani. A hazai szélsőjobb sem azért választja magának az árpádsávos zászlót, mert az egy történelmi magyar zászló, hanem mert a vészkorszaknak, Szálasi rendszerének, a nyilasoknak, a zsidóüldözésnek a szimbóluma, s ezzel így nyíltan azonosulnak.
FÁ: Azt a Wagnert elítélem, aki azokat a szörnyű dolgokat írta – azok ellen harcolni kell. Ettől elválasztom a zenét.
MN: Most A bolygó hollandit mutatja be. Hol áll az opera a Wagner-életműben?
FÁ: Ez az, amit ő első művének nevez, három, általa fiatalkori „botlásnak” nevezett darabja után. Itt még áriák, zárt számok vannak, rendes nyitány, zárással. A nyelvre írt zene itt jelenik meg először: ő írta a szöveget és a szavakra írta a zenét; ez a Sprechgesang első nagy megnyilvánulása. Egyébként az első változatot játsszuk, ahol még megvan ez a nyers, durva jelleg, mert én azt, amit Wagner húsz évvel később változtatott, nem tartom jónak – megváltoztatta a zord befejezést, hozzátette a végén a megváltássztorit, áthangszerelte az egészet. Én meg akarom védeni Wagnert Wagnertől, aki később már nem hitt magában. Ugyanez vonatkozik a Tannhäuserre is.
MN: Önnek miről szól ez az opera?
FÁ: Arról, hogy a hollandi nem képes a párkapcsolatra. Feltűnt nekem, hogy állandóan arról beszél, hogy kell neki egy szerető feleség, aki megváltja őt – de ki nem ejti a száján, hogy Liebe. Mindig csak azt, hogy Treue – hűség. Van benne egy ősfélelem attól, hogy elhagyják; ezt annyira bebeszéli magának, hogy aztán tényleg mindig otthagyják. Mint a Kékszakállú, ő is előre tudja, hogy úgysem fog sikerülni, mert őt úgysem szeretheti senki.
