„Ez a szabadság”

Rajk Judit énekművész, tanár

A kecskeméti Kodály Intézet új igazgatójával a repertoárjáról, a gregorián és a kortárs zenéről beszélgettünk, de szóba került a Zeneakadémia is.

Magyar Narancs: Alténekesnő vagy, s ez egy repertoárt is meghatároz. Mi az, ami nem illik a hangodhoz?

Rajk Judit: Sokáig énekeltem a Budapesti Tomkins Énekegyüttesben, ahol az első igazán jó énektanárom a legendás Pauk Anna volt. Ő egyértelműen a nagyobb operarepertoár irányába próbált tolni, de azért sok minden mást is megismertetett velem, ismeretlenebb szerzők dalait, ismeretlen operák áriáit. A Zeneakadémián egy szigorú klasszikus repertoárt kellett megtanulni, amit nagyon nem szerettem. A diploma után énekeltem kisebb szerepeket, de az opera nem izgat, eltűnt az életemből. Ezután Kaposi Margithoz kezdtem járni magánórákra, aki először is szó szerint visszarakta a helyére a beszédemet, és visszaállított arra a repertoárra, amelyik a Tomkinsban is megvolt: a gregoriánra, a kora középkorra és a dalokra. Az opera helyett jobban szeretek magam dönteni arról, mit hogyan csinálok.

MN: A hang tartóssága teljesen egyéni, vagy főképp a hangfajtól függ?

RJ: Is-is. A basszusok és az altok tovább kitartanak. Novemberben 57 éves leszek, de a kollégák közül, akikkel együtt végeztem, már senki nem koncertezik rendszeresen. Azt, hogy a hangom még mindig intakt, a géneken túl egy­értelműen Kaposi Margitnak köszönhetem.

MN: A daléneklés különösen jellemző rád. Itt népszerűsítői feladatod is van, mert a dalest nem olyan kedvelt műfaj. Mi a tapasztalatod?

RJ: Volt egy meghatározó élményem, ami a dal felé fordított. Énekesnőt kerestek a Pesti Művész Színház A nagybácsi álma című Dosztojevszkij-adaptációjához, a Vasziljev-féle rendezésbe. Én lettem az Udvaros Dorottya játszotta hősnő lelki megjelenítője, és Vasziljev legalább száz orosz románcot megtanultatott velem. Rájöttem, hogy ez egy rendkívül gazdag repertoár, és így elkezdtem tematizált dalesteket csinálni, később kortárs szerzőkkel is. Selmeczi György volt az első, aki felkarolt, és aztán jöttek a többiek a nagy zeneszerzői és előadóművészi generációból. Vidovszky Nárcisz és Ekhója például már a Tomkins Énekegyüttesben megtalált. De a Tomkinsszal vettük fel Rachmaninov két nagy liturgikus a cappella művét, Kocsis Zoltán vezényelte, és a Vesperásban a mű 1986-os magyarországi bemutatóján én énekeltem az alt szólót. Ez a világ indított el oda, ahol most vagyok, ami egyfajta fúziója a dalnak, a liturgiának, a kortársnak, a monódiának. Az izgat leginkább, hogy mit tudok kezdeni egyedül a hangommal, nagyon kevés hangszeres vagy vokális megtámasztással. De ezen túlmenően továbbra is nagyon szeretem az orosz dalt, a románcot. Ez a nyugati zenében egy műfaj, az orosz zenében inkább stílus, szalonzene, városi műdal. Zeneileg könnyed, egyszerű, de a szövegek mélyek és súlyosak, nagyon megérintenek. Ebből írtam a doktori disszertációmat is. Muszorgszkij és Sosztakovics dalai pedig már nagyon közelítenek a tizenkét fokúsághoz, az úgynevezett „lebegő” hangnemnélküliséghez, amely­ben ma is mozgok, és amely tulajdonképpen valamennyire a gregoriánban is jelen van.