„Hudson Mohawke” – suttogja egy gyerekhang, majd sípzajokkal díszített kába drone-ok jönnek. Ebből a búgásból egyszer csak kiválik a Very First Breath basszusvezérelt, szuperfogós rádiópopja és a régi soulhangmintát trappé szétcsavaró Ryderz, aztán jön a Warriors, ami már nem is sláger, hanem egyenesen poszthippi himnusz. Nagyon nem úgy indul hát a skót producer új lemeze, ahogy azt a legtöbben várhatták.
Hudson Mohawke ugyanis a dubstep utáni idők egyik legígéretesebb arca, aki az instrumentális hiphopot és a poszt-dubstepes szintiőrületet keresztezve olyan túltolt, maximalista sounddal kísérletezett, amely egy ideig lenyűgöző volt, aztán kicsit fárasztóvá vált. Mindeközben a szélesebb közönség is megismerte a nevét Kanye West producereként, valamint a trapforradalomban főszerepet játszó duója, a TNGHT révén. Most pedig ahelyett, hogy ráállt volna a rapslágerek és a partibombák sorozatgyártására, inkább csinált egy poplemezt, ami a tapasztalatok alapján a legnagyobb kihívás a magafajta producereknek.
A reggeli ébredéstől a hajnali napfelkeltéig tartó utat bejáró Lantern ezzel együtt a maga nemében tökéletes album, kábé fele-fele arányban vokális és instrumentális számokkal. A laza koncepció pont elég ahhoz, hogy egységes füzérbe húzza az Antonyval és másokkal közös popszámokat, a Kettles már-már filmzenés íveit, valamint a szintiorgiákat (Scud Books) és a veretős témákat (Shadows) is. A Lantern így nem csupán egy felemelő lemez, hanem a felnövés dokumentuma is az alkotó részéről.
Warp/Neon Music, 2015
