Magyar Narancs: Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy az embert észrevegyék a nemzetközi színtéren is, és úgymond be tudjon kerülni ezekbe a körökbe? Mi volt az, amit jól csináltál?
Lázár Gábor: Például sosem foglalkoztam azzal, hogy hány embernek tetszik, mennyien értik, amit csinálok. Szerintem több albumot kell kiadni ahhoz, hogy látható legyen a progresszivitás, később pedig ennek köszönhetően jönnek a lehetőségek, amik további fejlődést eredményezhetnek. Megvan ennek a struktúrája, csak türelmesen hagyni kell kibontakozni. Egyébként nincsenek titkok: angolul tudni kell, de talán még ez sem kötelező, hiszen például Kouhei Matsunagát biztos nem a költői beszédkészsége miatt szeretik. Szerintem a magyarok túlmisztifikálják a nemzetközi színteret. Bármikor lehet csatlakozni a külföldi szcénához, de ha elsőre nem megy, akkor sokan szeretik a sikertelenségüket annak betudni, hogy nem Londonban vagy Berlinben élnek, hiszen ott már biztos rég lecsapott volna rájuk egy galéria vagy egy kiadó.
MN: Az utóbbi években több komoly megjelenésed volt: az első albumod Lorenzo Senni kiadójánál jelent meg, volt közös EP-d Russell Haswell-lel, a frissebb munkáid pedig a Boomkat alá tartozó The Death Of Rave-nél jöttek ki. Mennyire tudatos munka eredménye az elmúlt 2-3 év?
LG: Sokszor kerültem olyan emberek társaságába, akik értékelték, amit csinálok, de sokszor volt szerencsém is. Például az ILS című album megjelenését annak köszönhetem, hogy bejelöltem Lorenzo Sennit Facebookon, ő pedig megnézte a weboldalamat, majd rám írt, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem kiadni egy CD-t a kiadójánál. Russell Haswell-lel először 2012-ben találkoztam, amikor az Ultrahang Fesztiválnak köszönhetően Pozsonyban játszottam a Next Festivalon, a kollaboráció ötlete pedig pár hónappal később Londonban fogant meg. Mark Fell-lel is úgy 2012 közepén kezdtünk el e-mailezni. 2014-ben írt, hogy Pozsonyban játszik, és hívott, hogy menjek el megnézni őt, aztán beszélgessünk, amire én azt feleltem, hogy inkább megpróbálok neki leszervezni egy fellépést Budapesten, ha már ilyen közel van. Elszaladtam Manek Gáborhoz, aki többek között az Akácfa utcai Lärm és Fogasház egyik kulcsembere: megkaptuk tőle a támogatást, amiért nagyon hálás vagyok azóta is. A lemezt is itt vettük fel Pesten, ezért pedig Puskár Krisztiánnak (a kísérleti zenés Uh Fest egyik szervezője, újságíró – a szerk.) tartozom köszönettel, mivel az ő lakása adott otthont a munkálatoknak.
MN: Hogy nézett ki a közös munka vele?
LG: Mark Fell ittlétének első napján a technikáinkról, módszereinkről beszélgettünk, és felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk, miképpen szól, ha ötvözzük ezeket. Másnap felvettünk egy halom számot, majd a nap végén rögzítési sorrendben visszahallgattuk őket. Elsőként jött az a darab, ami a lemezen harmadikként szerepel: mindketten meg voltunk lepődve, hogy az első felvétel lett az egyik legkarakteresebb az egész napos munka során. Végül három nap alatt háromórányi anyagot vettünk fel, amit a következő 1-2 hónapban szerkesztettünk abba a formába, ahogy végül megjelent. Az utólagos szerkesztés abból állt, hogy a feleslegesen hosszú részeket levágtuk, bizonyos szakaszokat ismétléssel meghosszabbítottunk, rendeztük őket, szóval csak kronológiai és terjedelmi szempontból lett megváltoztatva, a zenén belül minden úgy van, ahogy a rögzítéskor megtörtént.
MN: The Neurobiology Of Moral Decision Making címmel jelent meg pár héttel ezelőtt ez a lemez. Mennyire hasonlít egymásra az, amit ti ketten csináltok?
LG: Mark szólómunkái a 90-es évek house-ára reflektálnak. Ennek a zenei stílusnak jellegzetes dobhangjai és hangzása van, amiket beemel az eszköztárába, majd olyan ritmikai összefüggésben szólaltatja meg azokat, aminek semmi köze nincs a táncolható ritmusokhoz, mégis magában hordja a house-zene érzetét. Az én szólómunkám fejlesztésekor pedig az volt a célom, hogy egy limitált lehetőségekkel rendelkező kompozíciós eszköztárat hozzak létre, amely aztán a saját korlátaiból adódóan többszörös ön-újraértelmezésre kényszerül. Az így készült felvételek sorozata adja ki és kommunikálja a zeném nyelvtanát. A kollaborációk nagy része az ötvözés szándékával jön létre, és ez az anyag is erről szól. A hangzás néhány elemből áll: Mark dobhangjaiból és az én szintihangzásomból. Ezeket az összetevőket rendeztük szokatlan időbeli struktúrákba, amihez mindkettőnk technikáit és módszereit arányosan használtuk.
MN: Az utóbbi hónapokban jelentősen megnőtt a külföldi fellépéseid száma. Milyen élményekkel tértél haza? Miben tér el, mondjuk, az olasz kísérleti színtér a hongkongitól?
LG: A fellépések során az a legérdekesebb, hogyan kommunikál a zeném bizonyos terekkel. Például hogyan reflektál egy berlini gyárépületre, mint a Berghain, vagy egy hongkongi felhőkarcoló 20. emeletén lévő galéria terére, amely az ablakok nélküli fekete falai miatt olyan, mintha a föld alatt lennél egy bunkerben. Ezek a helyszínek nem csak építészeti szempontból érdekesek, hanem azért is, mert a korábban megrendezett programok már identitással ruházták fel őket, ez pedig minden alkalommal eltérő kontextust teremt a zeném köré. Például a Berghainban, amely egy kultikus technóklub, több linearitást vittem a zenébe, és utólag több helyről is hallottam, hogy állítólag technót játszottam, ami nyilván túlzás, de mindenképp érdekes, hogy a környezet mennyire befolyásolja, hogyan értelmezünk valamit. Egy koncert alkalmával amúgy nehéz felmérni, hogy mekkora egy adott zenei közösség abban az országban. A szervezőkkel szoktam beszélgetni ilyesmiről, ez alapján tudom, hogy Hongkongban állítólag nincs még szervezett színtér, de a város ki van rá éhezve, többek között ezért nyitottak az amerikai tulajdonosok ott, Hongkongban galériát. A milánói és bolognai eseményeken 100-200 fős közönség volt; úgy tűnik, hogy arrafelé nyitottak erre, de ez talán nem is olyan meglepő, ha az olasz futurizmus történetét figyelembe vesszük. Madridban a La Casa Encendida 600 férőhelyes koncerttermében tartott eseményre az összes jegy elkelt, ami nagy érdeklődésre utal, viszont nem éreztem annyira a tömeget.
MN: Idén milyen projektekben veszel még részt?
LG: Októberben egy hetet leszek a bázeli Haus der elektronischen Künste falain belül, ahol hanggal és fénnyel fogok dolgozni: a létrejövő installáció úgy két hétig lesz látogatható. Ha idő és logisztika szempontjából megvalósítható, akkor a bázeli intézménynek köszönhetően a kiállítás megnyitójára megjelenik a stokholmi EMS stúdióban készült anyagom, amit 2014 decemberében vettem fel egy Serge szintetizátorral. Emellett van egy új albumom, amit szeretnék még ebben az évben kiadni, de nem tudom, sikerül-e, mert a kiadók általában legalább fél évre előre be vannak táblázva.
