A tizenéves koppenhágai punkok által alapított Iceage majdnem pontosan két éve jelentette meg bemutatkozó lemezét, igaz, akkor még csak egy kis dán kiadónál - a mértéktelen hájpra és az azt követő nemzetközi robbanásra úgy nyár közepéig várni kellett. A lemez, amellett, hogy produkciós szempontból akár az akkoriban még bőven pörgő új lo-fi-hullámhoz is köthető volt, meggyőzően idézte a hagyományosan a Joy Division örökségéből levezetett komor posztpunkot, Steve Albini különböző zenekarait, a tengerentúli punkrocknak azt az izgalmas korszakát, amikor még nem hívták feltétlenül hardcore-nak, és még sok minden mást is.
Aztán ott volt a popérzékenység, valamint az a fajta, leginkább kamaszokra jellemző nemtörődöm, tét nélküli nihilizmus, amiről mindig nehéz eldönteni, hogy valami hülye póz, vicc, vagy esetleg teljesen komoly, ám az kétségtelen, hogy valódi közösség- és identitásformáló ereje van. A lelkesedés pedig azóta sem csappant: a zenekar időközben ún. nácigyanúba is keveredett (ez azért tényleg a legnagyobbakkal szokott megesni, gondoljunk David Bowie-ra, Brian Ferryre vagy a honfitárs Lars von Trierre), a frontember Elias Bender Ronnenfelt pedig, aki nagyjából úgy néz ki, mintha egy menő fiatalokat megcélzó ruhamárka reklámarca lenne, mára gyakorlatilag afféle "alternatív tiniidollá" nőtte ki magát az interneten.
A friss lemez, bár sok újdonságot nem árul el a zenekarról, nem csalódás: a hivatkozási pontok nagyjából ugyanazok maradtak, a tempó veszett, a gitár fémesen csikorog, a dob csörömpöl, a basszusgitár betorzítva recseg, Ronnenfelt többnyire rokonszenvesen bunkó hangon kiabál, igaz, az előző lemezhez képest valamelyest több pátosszal a hangjában, és még egy-két igazi sláger is akad: az In Haze például kifejezetten fülbemászó. Ha American Apparel-pólóban tervezzük kirobbantani a totális anarchiát, az Iceage lemeze idén is remek választás - bár koncerten megnézni talán még jobb lenne.
Matador/Neon Music, 2013
