"El akarom mesélni, hogy írtam egy egészen kicsike zongoraversenyt egy egészen kicsi, gyengéd scherzóval, B-dúrban" - írta az (ön)iróniában és (ön)gúnyban mindenkor erős Johannes Brahms egy barátjának 1881 nyarán arról a zongoraversenyéről, szám szerint a másodikról és egyben utolsóról, amely utóbb a magyar zenei élet egyik legnagyobb zenetörténeti dicsőségévé vált. Hiszen e mű első nyilvános előadását itt, Pesten, a Vigadóban tartották meg: 1881. november 9-én, méghozzá Brahms tevőleges közreműködésével. A siker mértékét a helyi, azaz a hazai kritika sem vitatta, például ekképp fogalmazván: "A 'modern Bach', miként Brahmsot a szigorú klasszikai formák művelésének alaposságáért - mellyel gyakran a mesterkéltségbe is átcsap - nevezni szokták, a mai hangversenyen teljes nagyságában tűnt fel..." Az előttünk álló héten most egy ugyancsak történelmi jelentőségű előadás vár majd reánk a B-dúr zongoraversenyből: Frankl Péter századik koncertelőadása e mű magánszólamában, méghozzá a Csaba Péter által vezényelt MÁV Szimfonikus Zenekar kíséretével. Helyesebben a századik és a százegyedik alkalom, hiszen péntek este, majd másnap délelőtt is a zongorához fog ülni a hangszer 78 esztendős kiválósága (Olasz Kultúrintézet, február 22., hét óra, ill. február 23., tizenegy óra). A két koncert másik száma egy másik második lesz, ha szabad egy kissé tobzódnunk a szóismétlésben: Schumann II. szimfóniája, amelynek második tételéről kötelességszerűen el szokás mondani, hogy nagyjából negyven év fölött még az is ismeri hazánkban, aki komolyzenét amúgy még erőszakos térítés vagy súlyos lelki terheltség hatására sem hallgatott, lévén, hogy évtizedeken át e tétel nyitóütemeire tárultak a nemzet elé a tévéhíradó napi címsorai.
Az ifjú Brahms (fotónkon) felfedezőjeként is múlhatatlan érdemeket szerzett Robert Schumann utóbb is komoly szerephez jut majd e napokban, jelesül egy másik nagy magyar pianista, Ránki Dezső szólóestjén (Nemzeti Hangversenyterem, február 26., fél nyolc). A Zongora sorozat negyedik alkalmán ugyanis két Schumann-kompozíció fogja majd közre Beethoven három utolsó zongoraszonátájának elsejét, az op. 109-es E-dúr darabot. A szonáta nyomában éppenséggel a Dávid-szövetség táncok sorozata következik majd, érzékletes rokonságban a kései Beethoven-művel. "A Dávid-szövetség csak szellemi, romantikus szövetség... Mozart épp oly nagy tagja volt, mint Berlioz" - fogalmazott Schumann arról a voltaképp csak a saját fejében megalkotott nemes művészi szövetségről, amely tagjainak sorában természetesen Schumann két alteregója, a szenvedélyes Florestan és a lírai Eusebius, valamint a kettejük erényeit egyesítő bölcs Raro mester is ott szerepelt.
