Vagyis elsősorban azokat igyekeznek kiszolgálni, akiknek elegük van a maguk kis szürke életéből, akik legalább arra a néhány órára, amíg a film tart, nem akarnak a hétköznapi piszlicsáré ügyeken tépelődni, sőt, semmin nem akarnak tépelődni, akik szeretik a lekerekített történeteket, akik nem szeretik, ha a boldogság leveséből kikandikál a szakácsné hajszála, akik fáradtak, keserűek, elvágyódóak - tulajdonképpen mindenkinek. Hollywood ezt a feladatot még akkor is remekül megoldja, amikor, mint mostanában is, nincsen kifejezetten csúcsformában - mindezt pedig meg kell ünnepelni, ugye, egy Oscar-gálával legalább.
Történt egyszer, hogy a Kossuthon adásba került, ha jól emlékszünk, hétfőn vagy kedden, egy műsor, ahol a talán éppen aznap kirúgott két tudós tanár, Margócsy István és Tverdota György beszélt kutatási területe egy-egy érdekes vetületéről, a hétköznapi hallgató számára is izgalmasan, fordulatokban gazdagon és minden komolykodást mellőzve. Nem tudhatjuk, hogy a véletlen sodorta-e őket az éterbe éppen a mellettük kiállók élőlánca előtti nap, vagy valamelyik renegát/meggondolatlan szerkesztő keverte oda az archív felvételt, mindenesetre megörültünk neki. Gondoltuk, jó lesz erről írni, sőt, összevetni a Petőfin esténként megszólaló slammer-költőkkel akár. De bárhogy kutattuk is aztán az archívumban, hogy újrahallgassuk, hírük-hamvuk sem volt ott a professzoroknak, de még csak a slammereknek sem. Hová tűnhettek, motyogtuk magunk elé, vagy csak mi nem voltunk elég alaposak a keresésben - pedig órákat töltöttünk el a felkutatásukkal.
Hát nem éppen erre találták ki Hollywoodot? Ha már minden kötél és idegszál szakadni látszik, az ember lélekben felkeresi a kaliforniai völgyet, és minden rendbe jön. A Bartók rádió péntek éjjel tíztől sugárzott, az időpontnak megfelelően könnyedebb műsora, a Celluloidák az Oscar-nyertes és -jelölt muzsikákon tekintett végig, finoman meghintve a zeneszámokat némi mellékinformáció-fűszerrel. Szalai Eszter szerkesztő-műsorvezető visszafogottan (talán a témához képest hangyányit túl kimérten is) és a kommentárokat jó arányérzékkel mérve kalauzolt a zeneszerzői, betétdal- és hangvágásjelölések dzsungelében. A Pi élete szerény véleményünk szerint elborzasztó vizuális rémtett volt, Szalai szerint gyönyörű film, ezen nem veszünk össze, és különben is, mire idáig jutnánk a gondolatainkkal, már el is andalodtunk a díjnyertes Mychael Danna Pi bölcsődala című kompozíciójára. Nem azt mondjuk, hogy hallgathatatlan, sőt, valóban szépen felépített melódiákkal operál Danna, az egész soundtrack lemez egyben hallgatva pedig akár relaxációs célokra is használható, inkább csak azon töprengünk el, hogy mennyire nehéz is lehet a díjazottakat kiválasztó zsűri feladata, hiszen majd' mindegyik azonos zsánerben mozgó filmnek ugyanolyan a zenei háttere. Hogyan tudják ezeket évről évre megkülönböztetni vajon? Danna, a szintén jelölt, veterán John Williams vagy Thomas Newman (őt a Skyfall zenéjéért nevezték) munkái például olykor a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Félreértés ne essék, ez nem a zeneszerzők fantáziátlanságán, inkább a megrendelők biztonsági játékán múlik valószínűleg. A dolog mindenesetre örökletes is, a most jelölt Thomas Newman papája, Alfred zeneszerzőként kilenc Oscart zsebelt be és negyvenöt jelölést, de őt is megelőzi az előbb már említett John Williams a jelölések számával, hiszen az idei volt neki a negyvenhetedik (igaz, mindkettejüket és általában mindenkit lenyom Walt Disney - bár ő nem zeneszerző volt).
Ebből a nagy masszából talán egy-egy feltűnő betétdallal a legegyszerűbb kimászni, az idei felhozatalban méltán nyert Adele a Skyfall-lal, habár a rettenetes Nyomorultak Suddenlyje és a meglepő módon dokumentumfilmből beválogatott Before My Time (Scarlett Johansson és Joshua Bell előadásában) szorosan a nyakában lihegtek. Ez utóbbiról Szalai is kicsit többet mesél, nem véletlenül, a dal is, a sarkvidéki jégolvadást fotózó James Balogról szóló Chasing Ice is figyelmet érdemel, különösen ebben a mezőnyben. Mire a műsor véget ér, elszáll korábbi haragunk, és még a filmzenék olykori felszínessége is csak az elviselhető határig zavar. Hát nem éppen erről a figyelemelvonásról szól ez az ipar? Ezt szabad kritizálni, de azt is el kell ismerni, hogy olyan napjaink vannak, amikor legalább heti egy Celluloidák életmentő lehet.
MR3-Bartók rádió, március 1.
