Így lehet közel hozni az operát a laikusok számára

Bevezetés a zeneirodalomba élményszerű show keretében.

 

Középosztálybeli gyermekek számára igazi traumatikus élménnyé válhat, amikor a hétvégi lazázás helyett az ambiciózus szülők elviszik őket az operába, megtekinteni mondjuk a Turandotot, vagy a Nibelung-tetralógia egyik epizódját. Élére vasalt szövetnadrág, makulátlan, ám szúrós pulóver, és csak egy kicsit kinőtt fekete cipő. Aztán a zene szentélyében szembejön Manci néni, aki el van ragadtatva attól, hogy a gyerek már operába jár. Kinek nem volt rémálom az első Tosca, vagy Trisztán és Izolda? Testes és jobbára idősebb nénik és bácsik, valamilyen érthetetlen nyelven (valahol az olasz, a német és a halandzsa között) arról énekeltek, hogy ők fiatalok, és jaj, valamiért nagy baj lesz, vagy már van is. Generációk élték le úgy az életüket, hogy az opera az elit, vagyis az érthetetlen és sznob időtöltések egyike, kötelező kínszenvedés, mint a katonai szolgálat. De kis segítséggel rájöhetünk, hogy ez a dalban megfogalmazott színpadi történetmesélés nemhogy nem unalmas, de rendkívül szórakoztató, sőt adott esetben igazi totális színházi, zenei élmény lehet a laikusok számra is.

Az Operabeavató című színházi produkció arra tesz kísérletet, hogy a nem bennfentes publikumot felrázza és jókedvre derítse.

E közösségi megmerítkezés a tévésorozatokhoz hasonlóan, évadokra tagozódik, s jó néhány, úgynevezett próbán át juthatunk el az előadásig, mely, ha a vírus is megengedi, jövő tavasszal lesz látható-hallható. Az idei évad Mozart Don Giovanniját boncolgatja hónapokon keresztül. E próbákon az est házigazdái az operából kiválasztanak két vagy három jelenetet, s azt hathatósan tárgyalják, ameddig a szufla kitart. A mostani próbafolyamat tavaly kezdődött, s csak másfél éves kihagyás után folytatódhatott idén ősszel. Az esteket Dinyés Dániel zeneszerző, zenei igazgató és Göttinger Pál színházi rendező celebrálja. A show kettejük fekete és derűs humorral színezett, időnként stand-upos elemzésein és agymenésein alapul. Segítségükkel fesztelenül csodálkozhatunk rá egy-egy operajelenet értelmére, dramaturgiájára, sőt akár arra is, hogy rólunk is szólnak. És hogy ennek felismeréséhez nem szükséges a kottaismeret.

Dinyés Dániel zenei bevezetője nemhogy felér Leonard Bernsteinnek generációk alapélményét adó elemzéseivel, de hihetetlen asszociációival, sodrásával, váratlan bakugrásaival még le is körözi a mestert. (A televíziózás hőskorában talán Antal Imre volt egyike azon keveseknek, akik képesek voltak ilyen egyszerűen, közvetlen hangnemben fogalmazni komolyzenei művekről.) Ez az élő, sok improvizációval operáló est nem a régi hagyományokra, reflexekre épít, hanem közvetlen, érthető nyelven hozza testközelbe az operák világát. Eszünkbe juthatnak Kovalik Balázs rendezései, többek között a felejthetetlen Mozart Maraton (2006), mely teljes színházi és zenei élményt adott a nézőknek, no meg az énekeseknek egyaránt, mégis ez az Operabeavató valamiben más és új, egyszerre kapunk szakszerű bevezetést a zeneirodalomba, a zeneszerzés megfontolásaiba, valamint a színpadra állítás lehetőségeibe. Mélyreható ismereteket és valódi nézői élményt. A jelenetek boncolgatása nagyszerű, komoly színészi jelenléttel is bíró operaénekesek prezentálásával egészül ki, akik a helyszínen dalra fakadnak, és több esetben improvizálnak is, mutatva, hogy az operajátszásnak nem kell szigorúan vett realista irányzatokat követnie.

Dinyés képes egyetlen ária elemzésével fél-egy órát is eltölteni anélkül, hogy unalmassá válna. Aztán lép Göttinger a porondra a maga vitriolos-ironikus látásmódjával (Dinyés Dánielt is froclizza, ha úgy adódik), és nekilát az úgynevezett rendezésnek. Ám aztán vége a viccnek: kiderül, hogy a szereplőket mély empátiával közelíti meg. S bár első hallásra vadnak tűnő, az értelmezési határait feszegető ötletei vannak, mégis rendet vág a jelenetekben. Mutatva, hogy nem baj, ha egy operaelőadásnak nemcsak zenei, hanem színházi rendezője is van.

Az október 28-i estén az opera hősei közül Don Ottavio, Donna Elvira és Don Giovanni egy-egy jelenetével és az operában betöltött szerepével ismerkedtünk. Don Ottavio, a rossz helyen, rosszkor feltűnő antihős, a rossz színdarabba keveredett átlagember (mi is lehetnénk!) sikoltozó nevetést, egyben mély megértést váltott ki a publikumból a zeneirodalmi felkonferálás után. Eztán Göttinger eszement próbaötlete, mely szerint Don Ottavio, aki Don Giovannihoz siet bosszúéles karddal a kezében lehorgonyoz, útközben egy étteremben, a maga abszurditásában tökéletesen működőképesnek bizonyult, noha ezt a megoldást ebben a formában talán soha nem fogjuk színpadon viszontlátni. Horváth István nagyszerűen jelenítette meg ezt a szerethető, ám ügyefogyott férfiút, aki csak hergelni tudja magát, ám hőstettek helyett csak banális hétköznapi cselekedetekre képes.

Donna Elvira személyiségének kitárgyalása az est, és talán az Operabeavatók eddigi történetének egyik fénypontja volt: a Dinyés-Göttinger duó olyan élményszerűen mutatta be nekünk a mű titkos főszereplőjét, a reménytelenül és végzetesen szerelmes, sokszorosan megcsalt, mindenét elvesztő asszonyét, hogy szem nem maradt szárazon. Horák Renáta – Donna Elvira szemünk előtt élte meg Don Giovannihoz fűződő ellentmondásokkal teli tragikus viszonyát.

Végezetül a címszereplő Don Giovannit megidéző Szélpál Szilveszter is színre lépett a híres nevezetes pezsgőáriával, melyben amúgy nem is szerepel pezsgő, ám annál több a technikai nehézség, például az énekes harca a levegővételért, melyre a szerző nemigen adott lehetőséget. Szinte egyetlen szufla, egyetlen megszakítás nélküli zenei és énekesi vágta ez a dal. E záróakkord ereje akkora volt, mintha legalábbis a milánói Scalaban láttuk volna a teljes Don Giovannit.

Az évad következő előadásai december 13. és december 21.

Operabeavató – Don Giovanni

6szín Teátrum