Interjú

„Paul segített befejezni”

Elvis Costello

Zene

A Declan MacManusnak anyakönyvezett, 67 éves rocklegenda pályája a punktól Burt Bacharach-ig, a polgárpukkasztástól az iróniamentes dallamokig, az eredeti számoktól a klasszikusok feldolgozásáig terjed. Hamarosan megjelenő lemeze, a The Boy Named If apropóján Zoomon beszélgettünk.

Magyar Narancs: „Ez az album – nyilatkozta – utazás a zűrzavaros kissráckor utolsó napjaitól addig a gyötrően nyomasztó pillanatig, amikor azt mondják neked, most már ne gyerekeskedj.” Mikor mondták önnek utoljára, hogy ideje felnőni?

Elvis Costello: Ha nem is mindig ezekkel a szavakkal mondják, de ettől még ezt értik rajta. Persze van, hogy nem hallod ki belőle az üzenetet. A lemezt részben egy képzeletbeli barát ötlete ihlette, aki felnőttkorban is velünk lehet, legfeljebb akkor másképp hívjuk, mondjuk a bennünk lakozó másik énnek, vagy annak a titkos részünknek, amit nem feltétlenül értünk. De kifogásként bátran fordulhatunk hozzá, ha olyat teszünk, amit nem kellene. Most nem valami mentális betegségről beszélek. És hát, ami aranyos egy gyerekben, az távolról sem az egy felnőttben. Erről szól a lemez cím­adó dala, a The Boy Named If, és ehhez kapcsolódik a The Death of Magic Thinking című szám is. A The Imposters (Costello zenekara – a szerk.) csodás munkát végzett, különösen, hogy nem egy szobában beszélgettünk, hanem több ezer mérföld választott el minket.

MN: Gondolom, a nagy távolság ön és a zenekara között a pandémia következménye volt. De a lemezt nem a Covid-korszak világvége-hangulata uralja.

EC: Nem is. A pandémia beálltával nem sok időnek kellett eltelnie, hogy az emberek írni kezdjenek az érzéseikről. Hogy nem utaz­hatnak, hogy nem találkozhatnak másokkal. A barátaimon is érzékeltem, mennyire nehéz lehet azoknak, akik nem írnak dalokat, nem zenélnek. De nekem is szükségem volt egy hosszabb pillanatra, hogy megbékéljek az új helyzettel. Gyakorlatilag kivették a kezemből a színpadon a gitáromat. A Hammersmith Apollóban játszottunk, egymás után kétszer is meg tudtuk volna tölteni a termet, de egy koncertet tartottunk csak, abszolút telt házas hangulatot akartunk. És mit látok: üres helyeket. A barátaink közül sem jött el mindenki. Két nappal később pedig azt mondták, mindenképpen vissza kell mennem Kanadába, különben Angliában ragadok. Ott születtem, de a családom Vancouverben él. Nem tudtam, mikor láthatom újra a kilencvenes éveiben járó, betegeskedő anyámat, akit Liverpoolban láttam utoljára, amikor néhány héttel korábban ott játszottam. Nem tudtam, mikor láthatom a legidősebb fiamat, aki szintén Angliában él. Viszont visszatérhettem Dianához (Diana Krall, Costello felesége – a szerk.) és a fiainkhoz, akik a jövő héten töltik be a tizenötöt. Ez kezdetben csodás helyzet volt, nem is aggódtam a munka miatt. Ahogy kezdett szétesni minden, azokat a zenéket hallgattam, amiket nemrég vettem fel. Ebből lett a Hey Clockface című lemez. Közben a Spanish Model című lemezen is igyekeztünk tovább dolgozni (Costello 1978-as This Year’s Model című albumának spanyol nyelvű remake-je – a szerk.). De a The Impostersben játszó zenésztársaimnak például hirtelen semmi dolguk nem akadt.

MN: Aztán elkezdtek a The Boy Named If albumon dolgozni.

EC: Nagyon energikus, direkt zenét akartunk, szerintem elég életteli lemezt csináltunk, főleg, hogy én és az Imposters tagjai egy pillanatig sem tartózkodtunk ugyanabban a helyiségben. Talán így felszabadultabban is dolgoztunk, mintha karnyújtásnyira lettünk volna egymástól. Talán nem volt rajtunk az a nyomás, hogy minden eddigi lemezünknél jobbat csináljunk. Mert tudat alatt mindig magunkkal versengünk. Most nem ez történt.

CANADA-2017-TORONTO-INTERNATIONAL-FILM-FESTIVAL-

 
Fotó: Europress Fotóügynökség

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.