Magyar Narancs: „Ez az album – nyilatkozta – utazás a zűrzavaros kissráckor utolsó napjaitól addig a gyötrően nyomasztó pillanatig, amikor azt mondják neked, most már ne gyerekeskedj.” Mikor mondták önnek utoljára, hogy ideje felnőni?
Elvis Costello: Ha nem is mindig ezekkel a szavakkal mondják, de ettől még ezt értik rajta. Persze van, hogy nem hallod ki belőle az üzenetet. A lemezt részben egy képzeletbeli barát ötlete ihlette, aki felnőttkorban is velünk lehet, legfeljebb akkor másképp hívjuk, mondjuk a bennünk lakozó másik énnek, vagy annak a titkos részünknek, amit nem feltétlenül értünk. De kifogásként bátran fordulhatunk hozzá, ha olyat teszünk, amit nem kellene. Most nem valami mentális betegségről beszélek. És hát, ami aranyos egy gyerekben, az távolról sem az egy felnőttben. Erről szól a lemez címadó dala, a The Boy Named If, és ehhez kapcsolódik a The Death of Magic Thinking című szám is. A The Imposters (Costello zenekara – a szerk.) csodás munkát végzett, különösen, hogy nem egy szobában beszélgettünk, hanem több ezer mérföld választott el minket.
MN: Gondolom, a nagy távolság ön és a zenekara között a pandémia következménye volt. De a lemezt nem a Covid-korszak világvége-hangulata uralja.
EC: Nem is. A pandémia beálltával nem sok időnek kellett eltelnie, hogy az emberek írni kezdjenek az érzéseikről. Hogy nem utazhatnak, hogy nem találkozhatnak másokkal. A barátaimon is érzékeltem, mennyire nehéz lehet azoknak, akik nem írnak dalokat, nem zenélnek. De nekem is szükségem volt egy hosszabb pillanatra, hogy megbékéljek az új helyzettel. Gyakorlatilag kivették a kezemből a színpadon a gitáromat. A Hammersmith Apollóban játszottunk, egymás után kétszer is meg tudtuk volna tölteni a termet, de egy koncertet tartottunk csak, abszolút telt házas hangulatot akartunk. És mit látok: üres helyeket. A barátaink közül sem jött el mindenki. Két nappal később pedig azt mondták, mindenképpen vissza kell mennem Kanadába, különben Angliában ragadok. Ott születtem, de a családom Vancouverben él. Nem tudtam, mikor láthatom újra a kilencvenes éveiben járó, betegeskedő anyámat, akit Liverpoolban láttam utoljára, amikor néhány héttel korábban ott játszottam. Nem tudtam, mikor láthatom a legidősebb fiamat, aki szintén Angliában él. Viszont visszatérhettem Dianához (Diana Krall, Costello felesége – a szerk.) és a fiainkhoz, akik a jövő héten töltik be a tizenötöt. Ez kezdetben csodás helyzet volt, nem is aggódtam a munka miatt. Ahogy kezdett szétesni minden, azokat a zenéket hallgattam, amiket nemrég vettem fel. Ebből lett a Hey Clockface című lemez. Közben a Spanish Model című lemezen is igyekeztünk tovább dolgozni (Costello 1978-as This Year’s Model című albumának spanyol nyelvű remake-je – a szerk.). De a The Impostersben játszó zenésztársaimnak például hirtelen semmi dolguk nem akadt.
MN: Aztán elkezdtek a The Boy Named If albumon dolgozni.
EC: Nagyon energikus, direkt zenét akartunk, szerintem elég életteli lemezt csináltunk, főleg, hogy én és az Imposters tagjai egy pillanatig sem tartózkodtunk ugyanabban a helyiségben. Talán így felszabadultabban is dolgoztunk, mintha karnyújtásnyira lettünk volna egymástól. Talán nem volt rajtunk az a nyomás, hogy minden eddigi lemezünknél jobbat csináljunk. Mert tudat alatt mindig magunkkal versengünk. Most nem ez történt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
