Interjú

„Paul segített befejezni”

Elvis Costello

Zene

A Declan MacManusnak anyakönyvezett, 67 éves rocklegenda pályája a punktól Burt Bacharach-ig, a polgárpukkasztástól az iróniamentes dallamokig, az eredeti számoktól a klasszikusok feldolgozásáig terjed. Hamarosan megjelenő lemeze, a The Boy Named If apropóján Zoomon beszélgettünk.

Magyar Narancs: „Ez az album – nyilatkozta – utazás a zűrzavaros kissráckor utolsó napjaitól addig a gyötrően nyomasztó pillanatig, amikor azt mondják neked, most már ne gyerekeskedj.” Mikor mondták önnek utoljára, hogy ideje felnőni?

Elvis Costello: Ha nem is mindig ezekkel a szavakkal mondják, de ettől még ezt értik rajta. Persze van, hogy nem hallod ki belőle az üzenetet. A lemezt részben egy képzeletbeli barát ötlete ihlette, aki felnőttkorban is velünk lehet, legfeljebb akkor másképp hívjuk, mondjuk a bennünk lakozó másik énnek, vagy annak a titkos részünknek, amit nem feltétlenül értünk. De kifogásként bátran fordulhatunk hozzá, ha olyat teszünk, amit nem kellene. Most nem valami mentális betegségről beszélek. És hát, ami aranyos egy gyerekben, az távolról sem az egy felnőttben. Erről szól a lemez cím­adó dala, a The Boy Named If, és ehhez kapcsolódik a The Death of Magic Thinking című szám is. A The Imposters (Costello zenekara – a szerk.) csodás munkát végzett, különösen, hogy nem egy szobában beszélgettünk, hanem több ezer mérföld választott el minket.

MN: Gondolom, a nagy távolság ön és a zenekara között a pandémia következménye volt. De a lemezt nem a Covid-korszak világvége-hangulata uralja.

EC: Nem is. A pandémia beálltával nem sok időnek kellett eltelnie, hogy az emberek írni kezdjenek az érzéseikről. Hogy nem utaz­hatnak, hogy nem találkozhatnak másokkal. A barátaimon is érzékeltem, mennyire nehéz lehet azoknak, akik nem írnak dalokat, nem zenélnek. De nekem is szükségem volt egy hosszabb pillanatra, hogy megbékéljek az új helyzettel. Gyakorlatilag kivették a kezemből a színpadon a gitáromat. A Hammersmith Apollóban játszottunk, egymás után kétszer is meg tudtuk volna tölteni a termet, de egy koncertet tartottunk csak, abszolút telt házas hangulatot akartunk. És mit látok: üres helyeket. A barátaink közül sem jött el mindenki. Két nappal később pedig azt mondták, mindenképpen vissza kell mennem Kanadába, különben Angliában ragadok. Ott születtem, de a családom Vancouverben él. Nem tudtam, mikor láthatom újra a kilencvenes éveiben járó, betegeskedő anyámat, akit Liverpoolban láttam utoljára, amikor néhány héttel korábban ott játszottam. Nem tudtam, mikor láthatom a legidősebb fiamat, aki szintén Angliában él. Viszont visszatérhettem Dianához (Diana Krall, Costello felesége – a szerk.) és a fiainkhoz, akik a jövő héten töltik be a tizenötöt. Ez kezdetben csodás helyzet volt, nem is aggódtam a munka miatt. Ahogy kezdett szétesni minden, azokat a zenéket hallgattam, amiket nemrég vettem fel. Ebből lett a Hey Clockface című lemez. Közben a Spanish Model című lemezen is igyekeztünk tovább dolgozni (Costello 1978-as This Year’s Model című albumának spanyol nyelvű remake-je – a szerk.). De a The Impostersben játszó zenésztársaimnak például hirtelen semmi dolguk nem akadt.

MN: Aztán elkezdtek a The Boy Named If albumon dolgozni.

EC: Nagyon energikus, direkt zenét akartunk, szerintem elég életteli lemezt csináltunk, főleg, hogy én és az Imposters tagjai egy pillanatig sem tartózkodtunk ugyanabban a helyiségben. Talán így felszabadultabban is dolgoztunk, mintha karnyújtásnyira lettünk volna egymástól. Talán nem volt rajtunk az a nyomás, hogy minden eddigi lemezünknél jobbat csináljunk. Mert tudat alatt mindig magunkkal versengünk. Most nem ez történt.

CANADA-2017-TORONTO-INTERNATIONAL-FILM-FESTIVAL-

 
Fotó: Europress Fotóügynökség

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.