Interjú

„Paul segített befejezni”

Elvis Costello

Zene

A Declan MacManusnak anyakönyvezett, 67 éves rocklegenda pályája a punktól Burt Bacharach-ig, a polgárpukkasztástól az iróniamentes dallamokig, az eredeti számoktól a klasszikusok feldolgozásáig terjed. Hamarosan megjelenő lemeze, a The Boy Named If apropóján Zoomon beszélgettünk.

Magyar Narancs: „Ez az album – nyilatkozta – utazás a zűrzavaros kissráckor utolsó napjaitól addig a gyötrően nyomasztó pillanatig, amikor azt mondják neked, most már ne gyerekeskedj.” Mikor mondták önnek utoljára, hogy ideje felnőni?

Elvis Costello: Ha nem is mindig ezekkel a szavakkal mondják, de ettől még ezt értik rajta. Persze van, hogy nem hallod ki belőle az üzenetet. A lemezt részben egy képzeletbeli barát ötlete ihlette, aki felnőttkorban is velünk lehet, legfeljebb akkor másképp hívjuk, mondjuk a bennünk lakozó másik énnek, vagy annak a titkos részünknek, amit nem feltétlenül értünk. De kifogásként bátran fordulhatunk hozzá, ha olyat teszünk, amit nem kellene. Most nem valami mentális betegségről beszélek. És hát, ami aranyos egy gyerekben, az távolról sem az egy felnőttben. Erről szól a lemez cím­adó dala, a The Boy Named If, és ehhez kapcsolódik a The Death of Magic Thinking című szám is. A The Imposters (Costello zenekara – a szerk.) csodás munkát végzett, különösen, hogy nem egy szobában beszélgettünk, hanem több ezer mérföld választott el minket.

MN: Gondolom, a nagy távolság ön és a zenekara között a pandémia következménye volt. De a lemezt nem a Covid-korszak világvége-hangulata uralja.

EC: Nem is. A pandémia beálltával nem sok időnek kellett eltelnie, hogy az emberek írni kezdjenek az érzéseikről. Hogy nem utaz­hatnak, hogy nem találkozhatnak másokkal. A barátaimon is érzékeltem, mennyire nehéz lehet azoknak, akik nem írnak dalokat, nem zenélnek. De nekem is szükségem volt egy hosszabb pillanatra, hogy megbékéljek az új helyzettel. Gyakorlatilag kivették a kezemből a színpadon a gitáromat. A Hammersmith Apollóban játszottunk, egymás után kétszer is meg tudtuk volna tölteni a termet, de egy koncertet tartottunk csak, abszolút telt házas hangulatot akartunk. És mit látok: üres helyeket. A barátaink közül sem jött el mindenki. Két nappal később pedig azt mondták, mindenképpen vissza kell mennem Kanadába, különben Angliában ragadok. Ott születtem, de a családom Vancouverben él. Nem tudtam, mikor láthatom újra a kilencvenes éveiben járó, betegeskedő anyámat, akit Liverpoolban láttam utoljára, amikor néhány héttel korábban ott játszottam. Nem tudtam, mikor láthatom a legidősebb fiamat, aki szintén Angliában él. Viszont visszatérhettem Dianához (Diana Krall, Costello felesége – a szerk.) és a fiainkhoz, akik a jövő héten töltik be a tizenötöt. Ez kezdetben csodás helyzet volt, nem is aggódtam a munka miatt. Ahogy kezdett szétesni minden, azokat a zenéket hallgattam, amiket nemrég vettem fel. Ebből lett a Hey Clockface című lemez. Közben a Spanish Model című lemezen is igyekeztünk tovább dolgozni (Costello 1978-as This Year’s Model című albumának spanyol nyelvű remake-je – a szerk.). De a The Impostersben játszó zenésztársaimnak például hirtelen semmi dolguk nem akadt.

MN: Aztán elkezdtek a The Boy Named If albumon dolgozni.

EC: Nagyon energikus, direkt zenét akartunk, szerintem elég életteli lemezt csináltunk, főleg, hogy én és az Imposters tagjai egy pillanatig sem tartózkodtunk ugyanabban a helyiségben. Talán így felszabadultabban is dolgoztunk, mintha karnyújtásnyira lettünk volna egymástól. Talán nem volt rajtunk az a nyomás, hogy minden eddigi lemezünknél jobbat csináljunk. Mert tudat alatt mindig magunkkal versengünk. Most nem ez történt.

CANADA-2017-TORONTO-INTERNATIONAL-FILM-FESTIVAL-

 
Fotó: Europress Fotóügynökség

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.