*
Kezdjük a hetet - portugál módra - a vasárnappal! A Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara Sir Roger Norrington vezényletével adott koncertet; a műsor Schumann zongoraversenyével kezdődött, a szólót Héléne Grimaud játszotta. A művésznőt érthetetlen módon igen magasan jegyzik a nemzetközi zenei életben, jeles karmesterekkel dolgozott már együtt, muzsikuséletrajza imponáló. Az is javára szól, hogy - ellentétben a műsorfüzet tájékoztatójával - nem csodagyerekként indult a pályája. Interjúiból pedig kiderült, hogy művelt és intelligens. Eredetileg Brahms igen nehéz B-dúr zongoraversenyének megszólaltatására kapott meghívást, az utolsó pillanatban azonban Héléne megváltoztatta a programot. Nem először teszi. 2003 márciusában Budapesten Beethoven Esz-dúr zongoraversenye helyett végül a G-dúrt játszotta el (az Európai Unió Ifjúsági Zenekarát Vladimir Ashkenazy vezényelte), mindkét esetben egy technikailag problematikusabb művet cserélt le egy valamivel könnyebbre. A hírek szerint most megfázás gyötörte. (Idén februárban egy Michel Dalberto nevű francia zongoraművész 40 fokos lázzal lépett a Zeneakadémia színpadára. Nem a táppénzes papírját lobogtatta, hanem játszi könnyedséggel - ahogy egy profi- tól elvárhatjuk - elénk varázsolta Strauss Burleszkjét és Fauré Balladáját, pedig egyik sem ízületbarát darab.) Grimaud két és fél éve
felismerhetetlenné tette
a "könnyebb" Beethoven-koncertet, így most nem vártam túl sokat a Schumann-mű előadásától. "vatos andantino tempóban játszotta az Allegro affettuoso feliratú első tételt, és a zárlatok előtt még ebbe is belelassított. De Norrington nem jött zavarba, és tökéletesen követte a helyenként követhetetlenül képtelen olvasatot. Norrington valóban őszintén érdeklődik a mások muzsikálása iránt, és elképesztően rugalmas. Nyitottságából jottányit sem enged, még akkor sem, ha ennek a mű válik áldozatává. Mert ezen a koncerten Schumann műve éppúgy nem hangzott el, mint Brahmsé. Szerintem ezt a szép és okos Helén is tudta, és nem forszírozta a ráadást. Jobbulást kívánok.
A második résztől kárpótlást vártam és kaptam. Mahler 4. szimfóniáját a Stuttgarti Rádiózenekar csodálatosan egyszerűen, áttetszően szólaltatta meg. "Stílusunk legfontosabb vonása a régi korok hangzásvilágának felelevenítése. Azzal a tiszta hangzással játszunk, amelyről annyit beszéltek a régi mesterek a 20. századi vibrato megjelenése előtt. Ez a szép, meleg hangszín volt minden zenekar normális hangja Bach korától egészen Mahlerig" - írja Norrington zenekaráról a műsorfüzet bevezetőjében. E hangzás igazolására Mahler szimfóniái közül éppen a negyedik a legalkalmasabb, ez a Haydn és Lanner között egyensúlyozó, meglehetősen enigmatikus mű. Norrington előadásában az utolsó másodpercig kérdéses volt, hogy van-e egyáltalán titka a műnek, hiszen oly nyilvánvalóan haladtunk a komolykodó, bonyodalmaskodó első tételtől a zárótétel végtelenül naiv Csodakürt-daláig. Úgy tűnt, hogy Norrington nem épít arra a képességünkre, mely a zenei információkat utólagosan átértékeli. Úgy játszott a zenekaron, mintha nem lenne átfogó képe az egész műről, mintha őt is váratlanul érné a befejezésben rejlő lehetőség: mindennek éppen az ellenkezője igaz, és a mennyei életről szóló dalban megénekelt paradicsom valójában nem is létezik. Ez az utolsó pillanat híven tájékoztatott arról, hogy nemcsak a szimfóniának, hanem Norringtonnak is jócskán van titka. Mint minden jelentős muzsikusnak. Ám mielőtt végképp elsüllyedtünk volna a titkok metafizikai ingoványában, Norrington Brahms-pótlékként eljátszatott a zenekarral két ráadást a szerző magyar táncaiból. Sajnáltam, hagyhatott volna még egy kicsit az ingoványban.
Második nap (segunda-feira, azaz hétfőn) Schiff András a Zeneakadémián elzongorázta Schubert csodálatos négy impromptujét (D 935). Hogy ebben az esetben valóban a műveket hallottuk, azt természetesen nem vonhattuk kétségbe. De ezúttal a Schiffre jellemző poétikus Schubert-játék csak nyomokban volt jelen. A szünet után következett Peter Schreier. A koncerten tapasztalt felfokozott várakozás most elsősorban neki és nem zongorista partnerének szólt. Schreier 40 évig énekelt operaszínpadokon, 2000-ben vonult vissza, de még adott magának öt koncertévadot. Idén decemberben, 70 esztendős korában a tenor végleg abbahagyja. Talán nem a csúcson, de az a tudatosság, mely e döntést jellemzi, rendkívül imponáló. Ráadásul budapesti koncertjét egyetlen pillanatra sem lehetett egy levezető kör utolsó ötven méteréhez hasonlítani. Komolyság, elhivatottság és lelkiismeretesség jellemezte produkcióját. Hangjának megítélése szempontjából sajnos nem a legideálisabb helyre szólt a jegyem. A terem túlsó sarkában álldogáló ismerősöm intenzív nyalábként előrenyomuló, tűhegyes hangról számolt be. Benyomását nem tudom megerősíteni. Számomra úgy tűnt, hogy Schreier nem volt képes a hang valamennyi fizikai tulajdonságát egyszerre kontrollálni. Lassan melegedett be,
tenorjának nemes fénye
először csak a 10. dalban csillant meg igazán (Könnyeső). Ekkor viszont a korábban magabiztosnak tűnő intonáció ingott meg. Ahogy haladtunk előre a történetben, Schreier előadásmódja is dramatikusabbá vált, de a színészi gesztusok meg-megcsúsztak, és a szándékoltan "csúnya" hang sem volt mindig meggyőző. A végére pedig fogyni látszott az erő. Mindezek dacára csak ámuldozni tudtam azon, ahogy Schreier torkában valamennyi dal - mint egy zongorista ujjaiban a gyakran játszott darab - a legtermészetesebb módon reflexszé rögzült, s ahogy vélt hamisságai ellenére maga az előadás nem vált hamissá. Szintén ámulatra méltó, de most mégis mellékesnek tűnt, hogy hétfőn egy gyorsan amortizálódó hangfaj hetvenéves művésze állt a színpadon.
Mondják, hogy a szép Helén hobbiból farkasokat tart otthonában. Én azt mondom, válasszuk inkább Pétert. Decemberig van még rá két hónapunk.
Művészetek Palotája, szeptember 18.; Zeneakadémia, szeptember 19.
