Az imponáló férfipéldányok egyik legutolsó felbukkanási helye ma kétségkívül az opera világa. Ehhez a kihalófélben lévő típushoz tartozik az orosz basszista, Ildar Abdrazakov is, aki a kiállásával és – ami ennél még fontosabb – a hangjával szintúgy mindegyre a rendíthetetlen, ámde a legkevésbé sem elnehezült férfiasság képviselőjének bizonyul. Ebből (is) következőleg a Verdi-szerepek és -szólamok fölöttébb jól állnak neki: kirobbanó indulattól a közösségi vezető küldetéses hangütésén át a vigasztalhatatlan magángyászig egyaránt formátumosan és emellett érzékeny frazírozással képes megszólalni. A legmeggyőzőbb formáját mindazonáltal a dühtől és haragtól meglódított cabaletták előadásakor hallatja, így hát Verdi-lemezének csúcspontjai is az Attila, a Nabucco meg az Ernani nyargaló tempójú, akár tesztoszteronfröccsnek is beillő részletei. A montreali zenekarát és kórusát vezénylő Yannick Nézet-Séguin itt is, egyebütt is elkötelezetten és lendületesen szolgálja Abdrazakov reprezentatív portréalbumának sikerét. Mely sikert, úgy lehet, talán csak egyetlenegy szeplő csúfíthatja el: többek makacs vélelme, hogy ez a hang azért mégsem igazi-igazi basszus, inkább csak afféle basszbariton. S ha ez így igazságtalanul sarkos ítélet is, egy-két híres slágerszám megszólaltatásakor (például Fülöp király áriájában vagy Zaccaria imájában) tényleg örömmel hallanánk átütőbbnek és gazdagabban kiteltnek Abdrazakov legmélyebb hangjait.
Deutsche Grammophon, 2019
