Amikor a tavalyi Szigeten – a gyenge hangzással és az utánuk következő lakossági fellépő közönségével dacolva – teljes egészében előadták a Turn on the Bright Lights című, akkor 15 éves debütalbumukat, nem sok pénzt tettünk volna rá, hogy kapunk még jó lemezt Paul Bankséktől. Az emblematikus basszusgitáros, Carlos Dengler 2010-es távozása óta csak egy LP-t adott ki a háromtagúra fogyatkozott csapat, de a négy évvel ezelőtti El Pintor minden tekintetben unalmas munka lett, középszerű számokkal és az unalomig ismételt sémákkal. Most viszont úgy tűnik, megtanultak boldogulni trióként is, és a Marauder címre hallgató hatodik számú korong a zenekar szebb napjait idézi. Evil-, The Heinrich Maneuver- vagy Slow Hands-színvonalú dalszerzői bravúrra persze ne számítson senki, de az is biztos, hogy az új album az Interpol legegységesebb darabja a diszkográfiában a 2004-es Antics óta.
A basszusposztot (legalábbis a stúdióban) átvállaló frontember, Paul Banks jóval magasabb hangfekvésben énekel, mint korábban – talán azért is, hogy most már végképp mindenki elfelejtse a korai időszakban rájuk aggatott, de általuk mindig is megtagadott Joy Division-párhuzamokat. Az If You Really Love Nothing nyitánynak nem igazán meggyőző, de aztán az első kislemeznek választott, sodró lendületű The Rover máris eloszlatja a kételyeket. A Dave Fridmann producerrel (The Flaming Lips, MGMT, Mercury Rev) felvett Marauder egyik, ha nem legerősebb dala a Mountain Child, amely fura mód (még) nem kapott klipet, de remekül sikerült a Complications, a Flight of Fancy, a Number 10 és a munkahelyi románcot megéneklő és prince-es utalást tartalmazó NYSMAW (= Now You See Me At Work) is, a két ambientes intermezzo meg tényleg csak a hab a tortán. Ikergitározásban és öltözködésben az Interpol továbbra is verhetetlen, és valóban örömteli, hogy ezek a nemzetközi ügynököknek kinéző New York-i fazonok még mindig tudnak jó lemezt csinálni.
Matador Records, 2018
