Koncert

Introvertált rocksztárok

The National

  • Soós Tamás
  • 2019. szeptember 15.

Zene

Aki csak lemezről ismeri az értelmiségi melankólia amerikai helytartóit, az meglepődhetett, milyen energikus, az idei Sziget egyik legjobbjának bizonyuló koncertet adott a The National.

Az ohiói artrockerek finoman pumpáló, posztpunk alapokra húzott gitárzenével futottak be a 2000-es években, amelyre Matt Berninger baritonján dörmögött bánattól csapzott dallamokat. Az elmúlt években dúsan hangszerelt, elektronikával igényesen kísérletező popzenére cserélték az indie rockot, részben ennek is köszönhető, hogy a 2011-es Szigettel ellentétben az idén nem a hangulatgyilkos délutáni verőfényben, hanem a Foo Fightersszel vagy Ed Sheerannel egyenrangú headlinerként játszhattak. Méghozzá olyan magával ragadó, dinamikus rockegyüttesként, amelynek utoljára 2010-es csúcslemezükön, a High Violeten mutatták magukat, pedig arról már alig játszanak valamit élőben.

De a The National ezen az estén úgy pakolta vissza a gitárokat a zenéjébe, hogy még a túlságosan lassan csordogáló számaikat is magával ragadó, eksztatikus gitárorkánná fokozta, ugyanakkor a dalok andalító szépsége sem sérült. A hangulatot az sem csorbította, hogy fesztiválra kalibrált besztof helyett az aktuális album, az I Am Easy to Find rövidített lemezbemutatóját kaptuk, amelyről hat szám is elhangzott, cserébe kimaradtak olyan alapvetések, mint az Apartment Story, az All the Wine vagy a Sorrow. De Berninger gondoskodott róla, hogy ne a hiányzókon, inkább azon gondolkozzunk, mennyire érzékien duettezik az I Am Easy to Findon és a turnén is fontos szerepet kapó Mina Tindle-lel, milyen eredetien lehet még 2019-ben is dicsérni – a földrajzi adottságai miatt a magyar Cincinnatinek nevezett – Budapestet, és persze milyen tökéletesre fejlesztette ez a búval bélelt irodista az introvertált rocksztár ritkán látott figuráját. A dalok többségét szégyenlősen hátratett kézzel énekelte Berninger, hogy aztán rendre előbújjon belőle a Shakespeare-színész, aki úgy tud megrendülni, a közönség tenyerén állva haldokolni, vagy egy felé nyújtott bakelitet a kifutón elterülve aláírni, hogy az ne póznak és ne is paródiának, hanem mélyen megélt drámának tűnjön, ami még azt is feledteti, hogy az amerikai indie rock egyik legeredetibb torka nem éppen csúcsformában énekelt ezen az estén. Kicsit fáradt volt, máskor karcos, de a hibákon rendre átlendítette szórakoztató frontemberi előadása, amely kicsit esetlen, bicebóca, de az egész koncerten áthullámzó katarzisba forgatta a The National felejthetetlennek bizonyuló fellépését.

Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 10.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg?