Mísia: Pura Vida 1990-ben, amikor napvilágot látott Mísia első albuma, még élt „a fadokirálynő”, Amália Rodrigues. De Mísiának is kellett valami méltó címet kreálni, így ő lett „a fado új hangja”, aki „új életet lehelt a fadóba”. Ez az új élet nagyjából azt jelentette, hogy a portugál gitár harmonikával, zongorával, hegedűvel társult, a szövegeket pedig kortárs költők írták, de a fado hangoltsága a régi maradt. Már ameddig…
A 2009-es Ruas című albumán ugyanis Mísia azzal állt elő, hogy az is lehet fado, aminek semmi köze a portugál nemzeti zenéhez, ha ugyanazt az érzést sugallja. Bizonyítékul török, spanyol, francia és angol dalokat énekelt, többek közt Joy Divisiont és Nine Inch Nailst, a hozzájuk passzoló hangszereléssel. Viszonylag mérsékelt sikerrel. A fadovilágnak akkoriban új kedvence támadt, a kegyetlenül sugárzó Mariza, aki mellett lehetetlen volt labdába rúgni. Mostanáig…
Most úgy érzem, hogy az a legkevesebb, hogy a Pura Vida a 64 éves Mísia pályafutásának a csúcsa: minden idők fadójában is hallatlan erejű. Miközben nem is kimondottan fado – a távolságtartás kedvéért Mísia inkább a „végzetre” hivatkozik a (fado nevét adó) „sors” helyett, de ettől még éppúgy összeszorul a gyomor. És úgy is marad, az utolsó hangig.
A konszenzus kedvéért nevezzük e lemezt kortárs fadónak, amelybe bőven belefér, hogy az egyik számban csak egy basszusklarinét alkosson kíséretet, a másikban pedig a légies portugál gitárba „belerondítson” egy széteffektezett elektromos gitár. Hogy egy pillanatig se lehessen kétséges: a mennyet és a poklot csak egy pillanat választja el, ha elválaszthatók egyáltalán. Mert hát ilyen a sors és a végzet, és ilyen a tangó is, amelyből ugyancsak komoly dózist kínál e rendkívüli korong. (Galileo, 2019)
Dona Onete: Rebujo Ugye emlékszünk Dona Onetére? Tavalyelőtt „az amazóniai dalok nagyasszonya”-ként méltatták Banzeiro című albumával, de az Amazonashoz köti amúgy is minden porcikája. A kezdeti megerősítést is a folyótól kapta: egy delfincsapat figyelt fel rá. „A parton énekelve, játszva találkoztam velük – írta egy kérdésemre –, először csak egyet láttam, aztán egyre többen jöttek, mintha az énekszóra közeledtek volna.”
A családjától nem kapott efféle figyelmet. Édesapja korai halála után a nagynénje nevelte, aki hallani sem akart arról, hogy énekes legyen. Ahogy az első férjének se fért bele. „Nem tehettem többet, mint hogy verseket írogattam, amelyeket megtartottam magamnak. Jórészt ezeket éneklem ma, megtoldva újabb tapasztalatokkal.”
A megkésett karrier persze nem azt jelentette, hogy az éneklést elhanyagolta. Az amazóniai indiánok és az afrikai rabszolgák hagyományait tanítva simán dalra fakadt, ha úgy kívánta a szemléltetés. Aztán úgy hozta a sors, hogy férjhez ment újra, és láss csodát, a hatvanas éveiben járó Donát immár a párja sem fogta vissza. Belémben össze is jött egy helyi bandával, és olyan sikerük támadt, hogy szerződést kínált egy producer. Így debütált 2013-ban a Feitiço Caboclo albumával, és azóta nincs megállás, a 81 éves Dona Onete harmadik dobása jelenleg az európai világzenei rádióslista harmadik helyén áll.
Ez a Rebujo éppen ott folytatja, ahol a Banzeiro abbahagyta: részben az Amazonas iránti elragadtatás, részben a kreol népesség kulturális gazdagságának és polgárjogi küzdelmeinek a dalaival. Stilárisan épp olyan sokszínűek ezek, mint Dona szülőföldjének a lakossága: keveredik bennük a szamba, a ska, a carimbós, a brega és a cumbia. De ez csak részletkérdés. Ami dönt, az a Donából áradó elképesztő sugárzás, frissesség és szeretet, elragadó táncdalokkal és mégis, valahogy mégis szívfacsaróan. (Mais Um, 2019)
Hope Masike: The Exorcism of a Spinster Zimbabwe nemzeti hangszere, a mbira illegalitásba kényszerült a gyarmati időkben, de most reneszánsza van. Hagyományosan csak férfiak játszhattak rajta, de ez ugyancsak a múlté, különben hogyan is adhatták volna Stella Chiweshének „a mbira királynője” címet. Stella rangjában az is döntő szempont lehetett, hogy példásan kombinálta a nyugati könnyűzene hangszereivel – jó példát mutatva többek közt Hope Masike számára.
Masikét „a mbira hercegnőjeként” tartják számon, és ő most a csúcs, kétségtelenül. De neki sem volt könnyű, 26 évesen például azzal szembesült, hogy minden szándék dacára nem ment férjhez, de még csak pasija sem volt. Holott az édesanyja ilyenkor már zsinórban szülte kilenc gyermekét. Szegényt sandán méregették az ismerősei, még szerencse, hogy megúszta a jól bevált ördögűzés nélkül. És ez nem vicc, és nem is rendkívüli azon az égtájon. Erre utal a cím. Ha egy fiatal nő képezni akarja magát – és ne adj isten, izgatják az emberi jogok is –, számíthat arra, hogy ördögűzésnek veti alá a társadalom.
A súlyos tematika ugyanakkor kimondottan könnyed afropoppal társul az albumon. Masike ragyogó adottságokkal bír: a hangja hátborzongatóan érzéki, és éppolyan meggyőzőek a saját számai, mint a feldolgozásai. Afrikai zenésztársai mellett komoly szerepet kapott a svéd Erik Nylender, aki afféle jolly jokerként orgonál, dobol és programoz, arról is gondoskodva, hogy együtt hassanak a helyi és a globális tánczenék értékei. Idenga és Zunde című számuk az év legvonzóbb afrikai felvételei közé tartozik, de a többinek is dicséretesen jellegzetes hangvétele van. (Riverboat Records, 2019)
