1995-ben, a nagy britpopháború idején a Blur és az Oasis jelentetett meg egyszerre kislemezt, 22 évvel később viszont ott tartunk, hogy a Gallagher fivérek csatáznak. Liam október elején adta ki első, aránylag korrekt szólólemezét (bővebben: Hallgatható, felejthető, Magyar Narancs, 2017. november 9.), de néhány héttel később Noel is előállt legújabb munkájával – ez a harmadik lemeze az Oasis feloszlása óta. A Twitteren és a sajtóban persze folyamatosan megy az adok-kapok: Liam krumplinak csúfolja a bátyját, Noel meg úgy nyilatkozott, hogy szerinte egyedül annak a két nyanyának tetszett az öcskös albuma, akiknek a beszélgetését véletlenül kihallgatta egy kalapboltban. Vicces dumákban a Gallagherek még mindig verhetetlenek, és mi is azt írtuk tavalyelőtt Noel legutóbbi albuma kapcsán (Visszhang, Magyar Narancs, 2015. március 19.), hogy remélhetőleg a jövőben az aranyköpései nem lesznek jobbak a dalainál. Szerencsére így lett: a Who Built the Moon az eddigi legmerészebb, egyben legjobb lemeze.
Az új számok egy kicsit a 2000-es Oasis-album, a Standing on the Shoulder of Giants grúvos kísérletezgetését idézik meg, aminek az lehet az oka, hogy ezúttal a filmzenékben is nagymesternek számító David Holmes ült a produceri székben. A nyitó Fort Knox tisztára olyan, mint a Fuckin’ in the Bushes, utána már jön is a Holy Mountain című húzósláger Paul Weller vendégjátékával, valamint jó kis Beach Boys-os vokálokkal (pedig Noel a saját bevallása szerint utálja Brian Wilsont). A She Taught Me How to Fly álomszerű diszkórockját a főhős teljes joggal a Blondie-hoz hasonlította, a Be Careful What You Wish For tisztára úgy indul, mint a Beatles-féle Come Together, a Black & White Sunshine a Start Me Up című Stones-klasszikustól merít, míg a Johnny Marrt is szerepeltető If Love Is the Law a korai Genesishez nyúl ihletért. Utóbbi az a dal, amelyben Liamnek is odaszúr egyet, bár erre valójában nincs szükség – a tesóháborúnak egyértelműen Noel a nyertese.
Három éve sok embert felidegelt a U2, amikor kéretlenül mindenkinek az iTunesában felbukkant a Songs of Innocence album. Mindezt a fizikai kiadás során még sikerült megfejelni egy szerencsétlen borítóval, úgyhogy Bonóék gyorsan nekiálltak fogadkozni, hogy a 2015-re ígért testvéralbum, a Songs of Experience majd jobb lesz. A megjelenés előbb 2016 végére tolódott, de a Brexit és Trump megválasztása közbeszólt – a zenészek kicsit még dolgoztak a dalokon egy komplett producercsapat segítségével, a tagjai közt olyan nagyágyúkat találni, mint Danger Mouse, Steve Lillywhite vagy Paul Epworth.
A U2 pont húsz éve adott ki utoljára kísérletezős lemezt (Pop); azóta csak kevés invencióval és meglehetősen középszerű dalokkal tarkított albumok jöttek tőlük. A Songs of Experience is ebbe a sorba illeszkedik: kapunk jó pár, érzelemtől túlcsordult powerballadát, egy csomó neves vendéget (Kendrick Lamar, Lady Gaga, Julian Lennon, Haim), és jó pár olyan dalszöveget, amit a menekültválság ihletett. Az izgalmasabb darabok közül a Blackoutban Edge úgy gitározik, mint az Achtung Babyn, a Showman egy kicsit reflektál a Miami című, méltatlanul elfeledett Pop-dalra, a Red Flag Day kellemesen slágeres, az American Soul meg egy jópofa rockszám, amit csak a végén elhangzó „Refu-Jesus” szójáték ront le. A többi tölteléknek elmegy, a U2 viszont immár húsz éve adós egy jó albummal.
Mash Sour, 2017; Island/Universal, 2017
