Magyar Narancs: Kezdjük az életrajzoddal! Az északfrancia iparvidéken születtél.
HK: Igen, Roubaix-ban, egy lakótelepen nőttem fel. Ez egy iparváros, és a textilipar egyik központjaként élte a virágkorát. És amikor a textilipar visszaszorult, nagy lett a létbizonytalanság, ennek minden következményével: munkanélküliség, bűnözés. Kemény hely lett a város. Én viszont már akkor nőttem fel, amikor újból felemelkedésnek indult. Roubaix igazi gazdagságát a sok, különféle helyekről érkezett bevándorló adja. A szomszédaink között voltak olaszok, portugálok, szóval nagyon vegyes volt a lakosság.
HK Fotó: Sióréti Gábor
HK: Igen, a hatvanas években, mint vendégmunkások. Habár az én apám nem munkás volt, hanem zöldséges a piacon.
MN: Mit jelent konkrétan a sokféleségből származó gazdagság?
HK: Azt, hogy az emberek keverednek, nyitottak egymással szemben, magukba szívják egymás történeteit. Szerényen éltünk, de mindig volt mit ennünk. Észak-Franciaország munkás térség, ahol erős a szolidaritás. Legalábbis én ezt tapasztaltam.
MN: Vagyis nincs például rasszizmus?
HK: Dehogynem, hiszen az érmének két oldala van. Ezek közül az egyik ez a keveredés, szolidaritás - tulajdonképpen egyszerű dolgok, mint például az olasz szomszédasszony, aki áthoz egy üveg saját készítésű paradicsomlét, az algériai családanya, aki süteménnyel kedveskedik a szomszédainak, ilyenek. Aztán persze létezik a másik oldal is, a rasszizmus, az idegengyűlölet, a félelem. Ahol szegénység van, ott a gondolkodásban is van egyfajta bizonytalanság. Viszont vannak, akik küzdenek ez ellen, és úgy gondolom, hogy én is közéjük tartozom.
MN: Franciaországban a hátrányos helyzetű lakótelepeken oktatási szempontból kiemelten támogatott úgynevezett "prioritási övezeteket" jelölnek ki. Ilyen iskolába jártál?
HK: Ott, a mi környékünkön is voltak ilyenek, nem túl jók, ahová az idősebb testvéreim is jártak. De mivel elég jó jegyeim voltak, a szüleim inkább egy távolabbi, de jobb iskolába járattak. Nekem szerencsém volt, a testvéreimnek viszont kevésbé, belekerültek egy másfajta gépezetbe.
MN: Iskolás korodban tanultál zenélni?
HK: Nem. Amikor megjelent Európában a hiphop, akkor kezdtem én is. Elkezdtem rap-szövegeket írni, és ott rappelgettem a lakótelepen, bárhol, ahol csak lehetett, leginkább az utcán.
MN: Aztán megalakult az első zenekarod.
HK: Igen, a MAP, a Ministére d'Affaires Populaires (Népi Ügyek Minisztériuma - KT). Ez volt az első bandám, amelyik igazán működött: elkezdtünk utazni, és lassan már meg tudtunk élni a zenélésből. Korábban csak költöttük rá a pénzt.
MN: Mindig is mc voltál?
HK: Igen. Amikor megjelent a hiphop, voltak, akik táncolni tudtak, mások graffitit rajzolni. Aki egyiket sem, viszont elég nagy volt a szája, abból mc lett. Legalábbis az én esetemben ez volt a helyzet. Aztán 2006-ban felfedeztek bennünket a Printemps de Bourges-on (Bourges-i Tavasz, nagy közép-franciaországi tavaszi fesztivál - KT), és attól kezdve beindultak a dolgok. Bejártuk egész Franciaországot, sőt mondhatni, a világot, jártunk az USA-ban, Észak-Afrikában, egy sor európai országban, és négy éve itt is jártunk, a Sziget Fesztiválon. Ez a mostani egy kicsit személyesebb projektem.
MN: A saltimbanque egyfajta vásári mutatványos...
HK: ...igen, utcai művész. Bizonyos értelemben az apám is az volt piaci kereskedőként.
MN: Hogyan alakult ki a zenekar összetétele?
HK: Lényegében ugyanúgy, ahogy az MAP esetében: az volt a szempont, hogy milyen az a zene, amit szeretünk - márpedig ez egy elég széles skála. Beletartozik az algériai népzene is - a szüleim Algériából kerültek Franciaországba -, de az is szempont, hogy kiket ismer az ember. Itt van például Meddhy barátom, akit zongoristaként ismertem. Mondtam neki, hogy zenekart alakítok, és kérdeztem, nem ismer-e valakit, aki játszik mandolon. Például én is - felelte, és így lett tagja a csapatnak.
MN: Milyen algériai zenére gondolsz: raira például?
HK: Nem annyira, az már ilyen szintetizároros, inkább azokra a zenékre, amiket a szüleim hallgattak kazettán a kocsiban, mint a sábi meg a hagyományos kabil zene. Engem a rai nem nagyon érdekel, olyannak érzem, mint a francia tánczenét. Jó, vannak kivételek, Khaled példul meg tudott őrizni egyes számaiban egyfajta hagyományos hangütést. De ezt a szintetizátoros változatot utálom.
MN: Rachid Taha?
HK: Ő vette át például a Ya Rayah című számot, a sábi műfaj nagy költőjének, Dahmane El Harrachinak a legismertebb dalát. Mi más generációhoz tartozunk. Rachid Taha zenekara, a Carte de Séjour lényegében rockzenekar volt, átvettek néhány motívumot, használtak egy-egy arab kifejezést, amivel talán sikerült megtörniük bizonyos kliséket. Mindenképpen tisztelet illeti, hogy népszerűvé tett Franciaországban egy ilyen jó dalt.
MN: Erősen politikai tartalmúak a szövegeid. Van ennek valami személyes oka?
HK: Igazából nem is tudom, talán a gyerekkori környezetből jön, de az biztos, hogy tetszik nekem a lehetőség, hogy állampolgárként saját magunk írhatjuk a saját történelmünket. Erre korábban nem volt lehetőség, mindig a hatalmon lévők írták nekünk. Tetszik, hogy kézbe vehetjük az ügyeink irányítását.
MN: Az On lche rien (Nem engedünk; a francia baloldali megmozdulások egyfajta himnusza - KT) című dalt nagyon sokan ismerik.
HK: Ez így van. Akkor írtam, amikor Sarkozy azzal dicsekedett, hogy Franciaországban nincsenek sztrájkok, miközben igenis voltak. Ezzel megsértette a munkásokat, akik nem szórakozásból sztrájkoltak, hanem a megélhetésükért. Ez mélységesen felháborított, ezért írtam ezt a dalt. Ugyanazt éreztem, mint sok ezren mások is, úgyhogy a dalt nem is tekintem a magunkénak, hanem mindazokénak, akikkel ez az érzés összekapcsol. Erre valóban büszke vagyok.
*
A sevillai La Selva Sur (Déli erdő - KT) vidám és ötletgazdag fellépésének fő látványeleme egy végtelenül bájos, világoskék ruhás szaxofonosnő volt, aki a refréneknél énekelt is, a zenélésben pedig a ritmikus ugrándozás sem akadályozta. Aztán kiderült, hogy az együttesből csak ő - Yanina Mantuano - beszél angolul, úgyhogy vele ültünk le interjúzni. Aztán melléhúzódtak lassan a többiek is.
Chusta és Yanina
Fotó: Németh Dániel
MN: Létezik a valóságban is egy ilyen nevű erdő?
Yanina Mantuano: Nem, ez nem valóságos földrajzi hely. Csak egyszerűen elképzeltük, benne pedig magunkat mint különféle állatokat. És a zenénk is ilyen kissé: szóval vad.
Chusta (az énekes): Nem gondolkoztunk ezen túl sokat, amikor megalakult a banda. Viszont nagyjából egy évig tartott maga az alakulás, amíg mindenki elmondta, hogy mire is gondol zenei értelemben. De ez nagyon vidáman zajlott.
MN: És akkor már ez a mostani felállás jött létre?
YM: Nem, nem, több zenész is megfordult az együttesben - de ez másoknál is így van. Viszont a legfontosabb pontokon kezdettől fogva változatlan a zenekar. Gondolok most a basszusgitárosra, az énekesre.
CH: Én alakítottam az együttest a dobossal, a gitárossal és a basszusgitárossal, de elég gyorsan hozzánk csapódtak a többiek is.
MN: Viszont te vagy az egyetlen nő a csapatban.
YM: Nemhogy az egyetlen nő, de az egyetlen, aki nem spanyol. Én ugyanis dél-amerikai vagyok, és négy éve találkoztam a többiekkel.
MN: Azon belül honnan?
YM: Patagóniából, Argentína déli részéből. Szóval nagy utat tettem meg, csavarogtam egy ideig, aztán hosszabb időre megálltam.
CH: Ez egy másik Dél, ahonnan jött.
MN: Hogyan formálódott ki a stílusotok?
YM: A legfontosabb hangszeresek, a billentyűs, a basszusgitáros, a dobos, a gitáros és az énekes már játszottak különféle, régebb óta létező zenekarokban.
MN: És ma is játszanak ezekben az együttesekben?
YM: Még ma is. Például a gitárosunk népzenét játszik, a billentyűs funkot egy Spanyolországban eléggé ismert együttesben. Szóval ők ebben a zenekarban jöttek össze - mondhatjuk, hogy ez a Selva Sur vadabbik fele.
CH: Van, aki flamencót játszott, én viszont egy metálegyüttesben voltam.
MN: Ez már majdnem olyan, mint valami szupergrup sevillai szinten.
YM: Ezt én nagyon határozottan ki merem jelenteni. És rajtam kívül a többiek mind andalúziaiak.
Marcos Munné: Nem igaz, én barcelonai vagyok!
MN: Pedig már épp azt mondtam volna, hogy ti vagytok az első spanyol együttes, ahol nem találkozom barcelonaival. De térjünk vissza a stílusotokhoz!
CH: Együttesen rengeteg zenei stílust hallgatunk és szeretünk a szvingtől és a skától a balkáni zenéig, a surfig, és ezeket mind megpróbáljuk valahogy egyesíteni.
MN: A zenekar tagjai tanult, tehát mondjuk konzervatóriumot végzett, vagy inkább autodidakta zenészek?
YM: A többség zenélve tanult zenélni, hiszen a populáris zene világából érkezett. Csak mi, a fúvósszekció tagjai, vagyis a harsonás és én tudunk kottát olvasni, mivel szabályos iskolai zenei képzés áll mögöttünk. De ennek nincs semmi jelentősége, hiszen valamennyien a zene nyelvén beszélünk.
MN: Ki írja a számokat?
YM: A szövegeket Chusta. A dallamot lényegében valamennyien. A legtöbbet talán a billentyűsünk (művésznevén Moi Dr. Love - KT).
MN: Mennyire ismernek benneteket Spanyolországon kívül?
YM: Ez még csak a jövő. Néhányszor felléptünk Franciaországban, most pedig itt vagyunk, ez az első külföldi fesztiválunk. De most már valóban szeretnénk Európában játszani. De ehhez az is hozzátartozik, hogy heten vagyunk, és egy ekkora együttesnek már nem olyan egyszerű és olcsó utaznia. Viszont nincs más lehetőségünk, hiszen Spanyolországban válság van, egyre nehezebb megélni, úgyhogy már csak emiatt is jó volna, ha többet játszhatnánk külföldön.
CH: Spanyolországban igazából csak kommersz zenéből vagy flamencóból lehet megélni. Ha mást játszol, véged van.
MN: Vannak országok, például Franciaország, ahol bizonyos feltételek mellett támogatják a zenészeket. Spanyolországban ezek szerint nincs ilyen rendszer?
YM: Volt ilyesmi ott is, de megszűnt. Szóval elég nagy a különbség. Ha Spanyolországban zenész vagy, de nincs munkád, nem kapsz támogatást, a franciáknál viszont igen.
MN: Eddig egy lemezetek jelent meg, ha jól tudom.
YM: Így van, most mutatjuk majd be a következőt. Nem megy könnyen ez sem, ugyanis teljes mértékben függetlenek vagyunk, senki sem irányít bennünket. Alapvetően ez egy baráti társaság.
MN: Azért menedzseretek csak van?
YM: Van, de őt is a banda tagjának tekintjük.
CH: Nagyon sok munkát igényel, hogy elkészüljön egy cédé. Még ha az eredményből úgy tűnik is, mintha valami nagy lemezcég adta volna ki, ez kizárólag a mi munkánk.
