Fura érzés lehet kilencvenes évekbeli legendának lenni, főleg olyannak, aki leszólja az utóbbi időkben összeállt régi zenekarokat, miközben saját maga sem kivétel, sőt egyes-egyedül használja a brandet, miközben a többieknek már nyoma sincs az együttes környékén.Billy Corgan nem más, mint egy alternatív Axl Rose, aki mindenkit kirúg, és aki ráadásul mindig ellentmondásokba keveredik, melyekből aztán a létező legbénábban próbál kimászni – na, de erről majd kicsit később.
A Smashing Pumpkins a kettővel ezelőtti évtized egyik legfontosabb zenekara volt, két igazi csúcsművel, az 1993-as Siamese Dreammel és a két évvel későbbi dupla albummal, a nemcsak címében bombasztikus Mellon Collie And The Infinite Sadness-szel. Ezen sorok írója szerint ugyan a goth mozgalom felé nyitó Adoreis majdhogynem ugyanilyen jól sikerült, de addigra már rég belső ellentétek és tagcserék nehezítették meg a zenekar létezését – az elkerülhetetlen búcsú a 2000-es év végén be is következett. De mivel sem a Zwan projekt, sem a szólólemez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Corgan újra felvette a Smashing Pumpkins nevet, úgy, hogy csak Jimmy Chamberlin tartott vele a régi társak közül, James Iha és D'Arcy Wretzky kimaradt. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy a 2007-es visszatérő album, a Zeitgeist mindenre reflektált, csak éppen a korszellemre nem, és azon sem lepődött meg nagyon senki, amikor két évvel később már a dobos sem volt a zenekarban.
Nem sokkal ezután a kopasz frontember valahogy mégis megpróbált válaszolni a kornak, és kijelentette, hogy nem lesz több album, csak kislemezek, majd neki is állt újdonsült társaival egy 44 részesre tervezett dalciklusnak. A Teargarden By Kaleidyscope végül 12 számnál leállt, és egyszer csak ismét albumkészítésbe fogott emberünk, azzal a dumával, hogy ez is a Teargarden projekt része, csak ezek a dalok nem adhatók ki külön, annyira összefüggő egységet képeznek.
Az Oceania rockolósan indul, de az első két számban nagyjából ki is tombolja magát a 45 éves Corgan és jóval fiatalabb beosztottjai. Innentől pedig jön a középtempó vagy a még alacsonyabb bpm - néha olyan hangulata van, mintha balladaválogatást hallanánk. Ráadásul nem is rosszat, de egyszerűen túl sok a lassú szám, és ha az ember meghallgatja az album negyedik dalát, a Violet Rayst, akkor utána a My Love Is Winter, a One Diamond One Heart, a Glissandra, azInkless vagy a Wildflower az égadta világon semmi újdonságot nem nyújt, egyedül talán a kicsit cure-os Pale Horse tűnik izgalmasabbnak a többinél.
Szerencsére arra is van példa, hogy Corgan még mindig nem felejtett el dalt írni: az előző lemezhez hasonlóan itt is szerepel egy közel tízperces progszörnyeteg (konkrétan a címadó), felbukkan egy teljesen vállalható rádióbarát sláger (The Celestials), a Chimera pozitív értelemben idézi meg a Pumpkinsnál vidámabb Zwant, és szintén jó még az elektronikát és a folkot vegyítő Pinwheels, amivel Corganék beállnak azon zenekarok sorába (lásd még: Green Day, The Chemical Brothers, The Horrors), amelyek az utóbbi időben kötelességüknek érezték, hogy fejet hajtsanak a Baba O'Riley előtt. Hogy valóban ez volt-e a frontember szándéka, azt nem tudni, a többiek meg úgyis parancsra cselekedtek. Lehet, hogy nem rugaszkodott el túl messzire az a zsurnaliszta, aki szerint az Oceania közvetlen utalás George Orwell 1984-ére, és ekképp Billy Corgan nem más, mint Nagy Testvér.
EMI, 2012
