Lemez

Feláldozhatók

The Smashing Pumpkins: Oceania

Zene

Fura érzés lehet kilencvenes évekbeli legendának lenni, főleg olyannak, aki leszólja az utóbbi időkben összeállt régi zenekarokat, miközben saját maga sem kivétel, sőt egyes-egyedül használja a brandet, miközben a többieknek már nyoma sincs az együttes környékén.Billy Corgan nem más, mint egy alternatív Axl Rose, aki mindenkit kirúg, és aki ráadásul mindig ellentmondásokba keveredik, melyekből aztán a létező legbénábban próbál kimászni – na, de erről majd kicsit később.

A Smashing Pumpkins a kettővel ezelőtti évtized egyik legfontosabb zenekara volt, két igazi csúcsművel, az 1993-as Siamese Dreammel és a két évvel későbbi dupla albummal, a nemcsak címében bombasztikus Mellon Collie And The Infinite Sadness-szel. Ezen sorok írója szerint ugyan a goth mozgalom felé nyitó Adoreis majdhogynem ugyanilyen jól sikerült, de addigra már rég belső ellentétek és tagcserék nehezítették meg a zenekar létezését – az elkerülhetetlen búcsú a 2000-es év végén be is következett. De mivel sem a Zwan projekt, sem a szólólemez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Corgan újra felvette a Smashing Pumpkins nevet, úgy, hogy csak Jimmy Chamberlin tartott vele a régi társak közül, James Iha és D'Arcy Wretzky kimaradt. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy a 2007-es visszatérő album, a Zeitgeist mindenre reflektált, csak éppen a korszellemre nem, és azon sem lepődött meg nagyon senki, amikor két évvel később már a dobos sem volt a zenekarban.


Nem sokkal ezután a kopasz frontember valahogy mégis megpróbált válaszolni a kornak, és kijelentette, hogy nem lesz több album, csak kislemezek, majd neki is állt újdonsült társaival egy 44 részesre tervezett dalciklusnak. A Teargarden By Kaleidyscope végül 12 számnál leállt, és egyszer csak ismét albumkészítésbe fogott emberünk, azzal a dumával, hogy ez is a Teargarden projekt része, csak ezek a dalok nem adhatók ki külön, annyira összefüggő egységet képeznek.

Az Oceania rockolósan indul, de az első két számban nagyjából ki is tombolja magát a 45 éves Corgan és jóval fiatalabb beosztottjai. Innentől pedig jön a középtempó vagy a még alacsonyabb bpm - néha olyan hangulata van, mintha balladaválogatást hallanánk. Ráadásul nem is rosszat, de egyszerűen túl sok a lassú szám, és ha az ember meghallgatja az album negyedik dalát, a Violet Rayst, akkor utána a My Love Is Winter, a One Diamond One Heart, a Glissandra, azInkless vagy a Wildflower az égadta világon semmi újdonságot nem nyújt, egyedül talán a kicsit cure-os Pale Horse tűnik izgalmasabbnak a többinél.

Szerencsére arra is van példa, hogy Corgan még mindig nem felejtett el dalt írni: az előző lemezhez hasonlóan itt is szerepel egy közel tízperces progszörnyeteg (konkrétan a címadó), felbukkan egy teljesen vállalható rádióbarát sláger (The Celestials),Chimera pozitív értelemben idézi meg a Pumpkinsnál vidámabb Zwant, és szintén jó még az elektronikát és a folkot vegyítő Pinwheels, amivel Corganék beállnak azon zenekarok sorába (lásd még: Green Day, The Chemical Brothers, The Horrors), amelyek az utóbbi időben kötelességüknek érezték, hogy fejet hajtsanak a Baba O'Riley előtt. Hogy valóban ez volt-e a frontember szándéka, azt nem tudni, a többiek meg úgyis parancsra cselekedtek. Lehet, hogy nem rugaszkodott el túl messzire az a zsurnaliszta, aki szerint az Oceania közvetlen utalás George Orwell 1984-ére, és ekképp Billy Corgan nem más, mint Nagy Testvér.

EMI, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.