Koncert

James Heather

  • - minek -
  • 2019. április 21.

Zene

A kortárs posztklasszikus-fúziós/crossover zenét játszó zongoristát a Ninja Tune kiadó főnökei, a Coldcut duó fedezte fel, pontosabban ők biztatták régi munkatársukat arra, hogy rögzítse zongorán improvizált zenéit, sőt, az ő kedvéért támasztották fel egykori Ahead of Our Time címkéjüket is. Heather már az így megjelent album (Stories from Far Away on Piano) és minialbum (Modulations: EP 1) birtokában érkezett Budapestre, no meg harmincmilliós Spotify-meghallgatással a háta mögött. Mindez persze nem mond semmit arról, hogy milyen színpadi előadó, de mint láthattuk, emiatt sem kellett aggódni. Nem csupán kedves közvetlenség jellemzi a publikummal való kommunikációban, de eközben kontextusba is helyezi minden egyes darabját: előkerül a csaknem végzetes közlekedési balesetét okozó teherautósofőr, nemrég elhunyt édesapja, a brit birodalom „történelmi felelőssége”, és az életet eldobó Prodigy-vokalista, merthogy Heather Keith Flintnek is szentelt egy kompozíciót. Szépen és ügyesen zongorázik, a témáit alapos műgonddal és nagy érzékkel építi fel, és tudja azt is, mikor kell abbahagyni – szinte a csúcson, sokszor mindenféle lecsengés nélkül. Remekül váltogatja az inkább meditatív, borongós hangulatú és az energikus, szinte vadromantikus darabokat a már-már álomszerű témákkal. Annyi biztos, hogy amit a zongorán művel, az végig leköti a figyelmet. Mégis, zenéje gyakran zavarba ejtő, főleg azért, mert sokszor nem tudjuk elhessegetni magunktól a gondolatot, hogy a sok forrásból (Radiohead és más art-rock formációk, 20. századi zeneszerzők, kortárs előadók) táplálkozó kompozíciói mintha valamihez készültek volna, így aztán például egy film vagy egy színpadi darab nagyon hiányzik mellőlük. Az akaratlanul is illusztratív jelleg miatt a katarzis elmarad, ennek dacára a közönség nem távozik elégedetlenül, mivel Heather jól adja el a produkcióját és hatásosan tud az érzelmekkel is játszani.

A38, március 13.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.