A sztárcsemeték nehéz sorsában osztozik Sean Lennon is: fogjon bármibe, az emberek úgyis John Lennon és Yoko Ono fiát látják benne. A családi örökséget persze Sean sem akarja letagadni; gitárosként, billentyűsként és producerként rendszeresen szerepel a Plastic Ono Band kiadványain, eddigi életművét pedig a Beatles kései, pszichedelikusan popos korszakából vezette le. Ezért is volt meglepő, amikor pár éve egymásra találtak a Primus pihent humorú basszgitárzsenijével, Les Claypoollal, és közös zenekarukban izgalmasan simították össze eltérő zenei világaikat: a technikás, pengető nélküli basszusozást a Pink Floyd, Frank Zappa és a Sgt. Peppers háromszögében mozgó, dallamos pszichedéliával.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a még kissé széttartó bemutatkozást egy kiforrottabb második lemez követte, amelynek gerincét a sokperces megfejtések alkotják: a Pink Floyd-i magasságokba szárnyaló és ott űrrockos jammelésbe torkolló Amethyst Realm, valamint a Jack Parsons bizarr életét megzenésítő Blood and Rockets (Parsons rakétamérnökként rengeteget tett a holdra szállás megvalósításáért, szabadidejében viszont Aleister Crowley szektájának okkult orgiáit vezényelte le kiskorúak részvételével). Különösen jól sikerültek még a régi Primust idéző, claypoolos agymenések, mint a békaemberek nehéz sorsáról regélő Toady Man’s Hour, és a jellegzetes, lépegető basszussal kísért Little Fishes. Az albumot tetszetősen záró Like Fleas pedig akár A Falra is felfért volna. Még nem ezzel a lemezzel fog kilépni Sean Lennon az apja árnyékából, de nem kétséges az sem, hogy a legjobb úton halad afelé.
ATO Records, 2019
