Gyakran hangoztatott alapelv, hogy a közelünkben élő népek kultúrája iránt nemcsak illik, de hasznos is érdeklődést tanúsítanunk, hiszen karnyújtásnyira tőlünk hasonló gondokkal küzdöttek, hasonló örömöket éltek át évszázadokon át, mint mi – ha tehát őket megismerjük, önmagunkról is hitelesebb képet alkothatunk. Szinte közmondásos, hogy Magyarországon mennyire nem működik ez a szemlélet: nálunk a szomszéd iránti közöny a hagyomány.
A morva zeneszerző, Leoš Janáček (1854–1928) életműve fájdalmasan jó példa arra, milyen csekély mifelénk az affinitás a közeli nemzetek zenéje iránt. Miközben a nyugati országok már sok éve felfedezték maguknak ezt a rendkívül eredeti hangú, modern komponistát, mi hallani sem akarunk róla. A tavaly 71 évesen elhunyt, kiváló cseh karmester, Jiří Bělohlávek és a Cseh Filharmonikusok remek lemeze (Hibla Gerzmava, Veronika Hajnová, Stuart Neill, és Jan Martiník szólóénekével, a Prágai Filharmonikus Kórus és Aleš Bárta orgonaművész közreműködésével) Janáček legnépszerűbb, legfontosabb műveiből válogat.
A hallgatót megragadja, milyen bátran és eredetien újít ez a Csajkovszkijnál alig másfél évtizeddel fiatalabb zeneszerző. Az Ószláv mise egyszerre archaikus és modern hangjáról Kodály jut eszünkbe, a Sinfonietta nyerseségéről és mozaikszerű formálásáról Stravinsky. Elámulunk a Gogol nyomán írt Tarasz Bulba pittoreszk programzenéjének színgazdagságán és megjelenítő erején vagy A hegedűs gyermeke sejtelmes balladahangján. Egy nagy zeneszerző portréja négy műbe sűrítve.
Decca, 2018
