Zene

A 100 éve született Darvas Szilárd egyik humoreszkjében bukkan fel a címben emlegetett nehézfejű diák, akinek rendesen mindent még egyszer, lassan és szép tagoltan elmagyaráz a tanár, s aki mintha az iskola falain kívül, a színházban és a moziban is az üzenetek első számú címzettje lenne: ő a butuska néző, akinek mindent a szájába kell rágni. Nos, a bemutató estéjén úgy tűnt, Szinetár Miklós operaházi Macbeth-rendezése ugyancsak a bávatag Kelemennek készült, hiszen a dráma mindahány mozzanata legalább két, de még inkább három-négy magyarázattal, értelmezéssel, szövegkiemelő körülsatírozással és vastag aláhúzással került a közönség elé. Az énekes színészek körül majd' mindig fekete vagy épp ellenkezőleg, fehér ruhás táncművészek sertepertélnek, hogy a gyengébb fejűek számára szünetlen fátyoltánccal érzékeltessék a démonok, vagyis a kárhozatos körülmények sors- és történelemformáló tevékenységét. Sőt, Szinetár tanár úr mindjárt a darab legelején a vetítőt is bekapcsolja a demonstráció munkájába, s tulajdonképpen csak örülhetünk, hogy a kivetített képeken kördiagramok helyett legalább gusztusosan didaktikus, kiismerhetőségükben is esztétikus homokanimációk peregnek ki Cakó Ferenc markából. S mert a rendezésnek határozottan megvannak a maga korlátai, hát a kisebb szerepek megformálói időről időre e kihelyezett korlátoktól felénk fordulva fognak az éneklésbe - elvégre nekünk és persze rólunk szól a játék!

Hongkongból érkezett és a New York-i Brooklyn Academy of Musicba tart Declan Donnellan idén harmincesztendős együttese, a Cheek by Jowl. Turné az életük - jelenleg négy produkcióval járják a világot -, és előadásaikon még az avatatlan tekintet is észreveszi, hogy széles, mondhatni, nemzetközi közönségnek készültek. Főleg Shakespeare-t játszanak, de repertoárjukon például Csehov vagy Szophoklész is szerepel; nálunk legutóbb Webster horrorisztikus rémdrámájával, az Amalfival jártak.

Lassan nincs olyan ember az országban, aki ne hiányolná az Erdély Miklós-monográfiát, és úgy saccolom, hogy ez a harmincadik írás, amely ezt a tényt valamilyen formában tartalmazza. Már az is érdekes szociokulturális projekt lenne, ha valaki összegyűjtené, ki mindenki szeretné ezt a könyvet a neoavantgárd művésztársakkal és a volt INDIG"sokkal kezdődően az intermédia-hallgatókon keresztül egészen a külföldi kurátorokig. Időközben ugyanis fölnőtt az a generáció, amely Erdélyt olyan legendának tekinti, amelyhez a legitimációt fragmentumokból állítja össze, és miközben lelkesedik például a Verzióért, nem tudhatja, hogy mi az igaz a pincékbe zárt objektumokról. Az a legbosszantóbb, hogy a neoavantgárd művészet egyik legösszetettebb, közvetlenül és közvetve is legnagyobb hatású életműve nem teljességgel feldolgozatlan, gondoljunk csak a művészetpedagógiai tevékenységét tárgyaló, több mint ötszáz oldalas kötetre, meg a rengeteg tanulmányra és tematikus folyóiratszámra. Mégis, egyre nehezebb meggyőzni mondjuk az Erdély iránt egyre fogékonyabb külföldieket arról, hogy nem egy lokálisan túldimenzionált, korfüggő jelenségről van szó, ha nem lehet a kezükbe adni egy könyvet, amelyből előzőleg már mi is megtudtuk, ki volt Erdély Miklós a kelet-közép-európai művészet számára.

Farkas Péter új könyvében nem az orléans-i szűz, hanem a nála kevésbé ismert névrokon a főszereplő: 'rült Johanna (1479-1555), aki a fülszöveg szerint "a fiatalon meghalt férjét [Szép Fülöpöt] nem engedte eltemettetni. Hétszáznyolcvan napon keresztül bolyongott a holttestet rejtő koporsóval. Ezután negyvenhat évig élt toronyfogságban, ahová saját gyermekei záratták". A spanyolok egyébként a szerelem bolondjaként emlegetik, aki annyira odáig volt a férjéért, hogy annak halálakor megőrült. De akadnak olyan források is, melyek szerint egyáltalán nem nevezhetjük bolondnak, csupán a hatalmát bitorlóknak állt érdekükben ezt a hírt terjeszteni róla.

Nem volt szép dolog Asbóth János egykori honvéd tábornoktól, hogy a bécsi titkosrendőrség besúgójaként felnyomta az Almásy-Nedeczky-összeesküvést, melynek vezetőit várfogsággal sújtották, mint ahogy az 1848. március 15-én még a Nemzeti dalt szavaló Egressy Gábortól is zokon vehetjük, hogy az emigráns Kossuth környezetében besúgóként tevékenykedett.

Még egyetlen földönkívüli sem lépett senki emberfia tyúkszemére, ám máris nagy bajban az emberiség. Mert ha az amerikai tengerészgyalogosoknál úgy mennek a dolgok békeidőben, ahogy azt a film mutatja, az csakis azt jelentheti, hogy az amerikai tengerészgyalogosokat mind Hollywoodban képzik, annak a Michael Baynek a keze alatt, akinél a legegyszerűbb civil mozdulat is úgy fest, mintha attól nemzetek sorsa függne.

A leedsi Stateless négy évvel ezelőtt remekül összerakott, revelatív lemezzel mutatkozott be - azóta a Ninja Tune-hoz szerződtek, faképnél hagyta őket a zenekészítésben központi szerepet játszó Rod Buchanan-Dunlop, s felléptek mindenhol, csak nálunk nem. Az énekes-gitáros Chris James főszereplésével elkészült új lemezanyag hallatán nyilvánvaló: ezúttal nagyobbat akartak markolni, s még a korábbi dolgaiknál is változatosabb, izgalmasabb programot összerakni.

A kortárs amerikai bűnügyi regény, de talán érzékletesebb, ha thrillert mondunk, távolról sem gátlásos voltáról ismerszik meg, inkább az ellenkezőjéről: ha nem tartanának be bizonyos műfaji szabályokat, nyugodtan horrornak is hívhatnánk reprezentánsai többségét. S van még egy feltűnő közös vonása az újmódi iránynak: a gyerekek fokozott veszélynek vannak kitéve benne, nem ritkán a kárukra követnek el súlyosabbnál súlyosabb disznóságokat - másik gyerekek, de mégis inkább a felnőttek.

A londoni Noah & The Whale második, 2009-es albumának (The First Days Of Spring) ott a helye minden idők legjobb szakítós lemezeinek élmezőnyében, ráadásul sok más, hasonló témájú művel ellentétben ők nemcsak nyavalyogtak, hanem már a kiutat is próbálták meglátni. Konkrétan Charlie Fink frontemberről volt szó, aki Laura Marling énekesnővel való szakítását tárta akkor a világ elé.

A Moszkát család című, a varsói zsidóság közel negyven évét felölelő családregénye után 1955-ben jelent meg Singer harmadik kötete, A Sátán Gorajban. 1648 - a Bogdan Hmelnyickij vezette kozákfelkelés ideje - pusztító év volt a lengyelországi kis zsidó település, Goraj számára is.

Emlékeznek a pszichiáter pszichiáterére, dr. Elliot Kupferbergre a Maffiózókból? Peter Bogdanovich, a híres rendező (író, dokumentumfilmes, akasztott ember) játszotta, aki 2004-ben rendezett is egy epizódot a híres sorozatból.

A popzenei trendek megbízhatóan sebes mozgását észben tartva felettébb logikusnak tűnt, hogy 2011 lesz az év, amikor a brit neo soul hullám most már aztán végképp kifullad, de Adele Adkins január végén megjelent lemeze magabiztosan keresztülhúzta keserű számításunkat: a fiatal énekesnő (a lemezcím ezúttal is, mint a bemutatkozó 19 esetében az aktuális életkort jelzi) második dobása nemcsak a zsáner egyik legerősebb darabja lett, hanem az eladási listákon is szépen tarol. A dalait ezúttal nagyjából Amy Winehouse dögös és felvillanyozó soul-popja és Fiona Apple mélyen érzéki zongorás borongásai közé belövő énekesnő whiskyszerűen füstfogta, a lehető legmagabiztosabban uralt altja önmagában kész csoda, de Adele szerencsére a dalformálásra is éppúgy odafigyel, mint a virtuóz hangképzésre.

Valahol sejthető volt - bár igazán komolyan senki nem reménykedett benne -, hogy a kilencvenes évek közepén feloszlott Kyuss még ebben az életben újra színpadra fog lépni. A kaliforniai Palm Desertből indult zenekar már létezésének ideje alatt maga volt a legenda: hihetetlen történetek szóltak arról, hogy a sivatag közepén adtak koncerteket a néhány száz fős haveri körüknek - mellesleg ezekből az úgynevezett generátorpartikból indult az ottani stoner rock színtér nagy része -, és a lemezeik is egyből megkerülhetetlennek tűntek.

Az most már egészen biztos, hogy az R.E.M. pályafutása mindig is két szakaszra lesz osztva: a Bill Berry kiválása előtti és utáni periódusra.