Farkas Péter új könyvében nem az orléans-i szűz, hanem a nála kevésbé ismert névrokon a főszereplő: 'rült Johanna (1479-1555), aki a fülszöveg szerint "a fiatalon meghalt férjét [Szép Fülöpöt] nem engedte eltemettetni. Hétszáznyolcvan napon keresztül bolyongott a holttestet rejtő koporsóval. Ezután negyvenhat évig élt toronyfogságban, ahová saját gyermekei záratták". A spanyolok egyébként a szerelem bolondjaként emlegetik, aki annyira odáig volt a férjéért, hogy annak halálakor megőrült. De akadnak olyan források is, melyek szerint egyáltalán nem nevezhetjük bolondnak, csupán a hatalmát bitorlóknak állt érdekükben ezt a hírt terjeszteni róla.
Farkas Péter a forráskutatásokra és a fikcióra egyként alapoz. Maga a narrátor is többször utal a korabeli történetírókra, miközben azért kiderül az is - szerencsére mindenféle, a regény világától idegen történetelméleti fejtegetést nélkülözve -, hogy az ő információikban sem bízhatunk meg teljesen, hiszen olykor hiányosak, máskor meg ellentmondanak egymásnak. Az elbeszélő nem akarja azonosítani hősét az általa felidézett történelmi alakkal, de nem is tagadja hasonlóságukat az öt fejezetet bevezető dőlt betűs pretextusban: "A következőkben elbeszéltek főszereplője tehát akár Johanna is lehetne." Hol elszakad a valóságtól, hol jobban kötődik ahhoz. A borító is csak részben (és az eredetihez képest kissé oldalra döntve) idézi meg Flandriai János Johanna-portréját. Mindössze a révedező szemet, az orrot, a szájat, a medált és a - természetesen ruha fedte - mellet látjuk, egyetlen kis sávot a festményből, melyet balról és jobbról is nagy feketeség vesz körül, mintha a halál lassan végérvényesen körülfonná az uralkodónőt.
A rövidke regény nem követi a fentebb említett "szerelem bolondja" mítoszt: Johannának itt már gyerekkorától kezdve furcsa képességei, megérzései vannak. "A saját testén kívül kizárólag holt tárgyakkal érintkezett", tapintása rendkívül kifinomulttá válik, szólásra bírja a köveket is, képzelete - ha egyáltalán megfelelő szó itt a képzelet - élővé varázsolja az élettelent. Azért sem tarthatjuk a szerelem bolondjának, mert szerelemről itt szó sincs, inkább nemi vágyról, testiségről; és a könnyen kielégülő férfinak kiszolgáltatott, egyetlen kivételt leszámítva örökké kielégítetlen nőről, aki nem csak nemi, hanem szinte minden értelemben függ Fülöptől, továbbá a többi Habsburg-ivadék hatalmi harcaitól. Adott egy patriarchális világ, ahol a nővel, jelesül Johannával kényük-kedvük szerint játszanak a férfiak.
Ha történelmi vagy családtörténeti regénynek neveznénk a Johannát, nagyon távolról kapiskálnánk a lényegét. Leginkább egy női szenvedéstörténet ez. Egyetlen, gyakorlatilag semmilyen mozgástérrel nem rendelkező alak portréja - akinek érzékenységére semmi szüksége nincs a környezetének. Miközben az uralkodónő életének stációit megismerjük (férjével való házasságkötését és életét, a bolyongást a holttesttel, gyermekének elrablását és saját halálát), olyan világba nyerünk betekintést, amelyet a gépiesség határoz meg.
Az egész történet allegóriájaként is értelmezhető - Henry Purcell remek Arthur királyára és talán legalább ennyire a szenzációs, Klaus Nomi-féle, The Cold Song című Purcell-interpretációra utaló - első rész (cold song) kezdetétől sorakoznak a behatároltságra, szabályozottságra utaló kijelentések. Mintha előre kirajzolt pályán haladnának a járművek, de a test is csupán gépezetnek tűnik, s az ember élete is mechanikus. Johanna "[l]ázadt a sorsa ellen, szívósan és hiábavalón", mert a könyv tanulsága szerint az elkerülhetetlen. Erre a mechanikusságra ráadásul rájátszik a narrátor beszédmódja, mely hűvös, kimért a legkegyetlenebb helyzetek leírásánál is; mintha csak a kor szellemiségét szólaltatná meg. Ez a hang következetesen távolságtartó, rideg, írjon le akár egy (állat)gyilkosságot, szexuális aktust (egy ilyet például ekként vezet be: "Az aktus az alábbi módon zajlott le"), vagy egy halálosan beteg test végvonaglását.
Ezzel a hűvösséggel csak egyvalami mehetne szembe. Ahogy a (cold song) allegorikus történetében áll: a Fagy Szellemével egyedül a Szerelem vetélkedhetne. Hogy ez a küzdelem azonban jelen esetben esélytelen, arra utal az is, hogy nem csupán egy fejezet, hanem a könyv alcíme is (cold song). Johanna szánja a test fogságában, a "kanság börtönében" vergődő, érzelmileg teljesen hideg férjét, majd fel akarja támasztani, hogy bizonyos értelemben, ha életében nem is sikerült, legalább halálában egyesüljön vele. A holtat nem sikerül élővé varázsolni, viszont egyéb tekintetben sokszor és számtalan módon átjárhatók a hétköznapi értelemben stabilnak elgondolt határok a könyvben. Maga Johanna is olyan, mint egy élet és halál határán megrekedt szellem. ' és gyermeke, Katalin hol egy-egy élettelen dologgal (kő), állattal (galamb, macska, csóka) vagy növénnyel (fa) lesz egylényegű. Az anya beszéde olyan, mintha énekelne, a galamb a kővel válik hasonlatossá, elmosódnak a határvonalak, mint ahogy Fülöp, majd felesége testének körvonalai is elfolynak. A Johanna szenvtelen, kérlelhetetlenül lecsupaszított, a humort és az iróniát nélkülöző, a végső dolgokra rákérdező könyv, melyben az elbeszélésmód, valamint az ábrázolt világ és személyek vitathatatlanul logikusan következnek egymásból. Kemény olvasmány, ám megéri végigrágni rajta magunkat. Magvető, 2011, 119 oldal, 2290 Ft
