Zene

Nagy a sürgés-forgás a talált tárgyak osztályán, de mondhatnánk úgy is, hogy a Sasadi úton; helycsere készülődik ugyanis a dobogó első fokán. A mozikban keresgélt elveszett ereklyék listáján a Szent Grál eddig elvitathatatlan helyére tör a Római Birodalom Britanniában nyom nélkül elbitangolt kilencedik légiójának díszállata, egy hosszú rúdra erősített, színarany sas, a Szent Sas. Csak az utóbbi pár évben három expedíció indult el hosszú, kanyargós útjára (ebből kettő konkrétan - és természetesen is - Magyarországról), hogy megkeresse, s mindegyik inkább több, mint kevesebb sikerrel járt - ez aztán a tuti elveszett darab! Még jobban is próbára tehetné már valaki, hátha akkor is utánadobnák, ha nem keresné. Mondjuk a Grálra sem lehetett e téren sok panasz, Tom Hanks például a Louvre üvegpiramisának álcázva talált rá, és Harrison Fordnak is előkerült valahonnan.

Anno elkerülte a mozikat, de aztán - Egy lépés a halál címmel - megfutotta a maga szűk köreit a honi televíziózásban, különös tekintettel a szakirányú (és különösen az alacsony rendfokozatú) kábelcsatornákra. Noha az 1986-os film - az érdemdús maestro utolsó mozimunkája - már nyilván nem hat revelációként, s a kezdetekben sem hordozott különösebb küldetést, de mégis: mindenképp bűnösen alulértékelt dolgozatot sodort elénk a vakszerencse.

Felteszem a kezem: nem vállalom az USA és Mexikó vagy kétezer mérföldes határszakaszának védelmét, azt sem tudom eldönteni, kell-e védeni, és ha igen, hogyan. Rory Kennedy dokumentumfilmjének tárgyáról - a 700 mérföld hosszan megépített falról - sem merek határozottan állást foglalni. Maradok a filmnél.

"Egy magyarral több lett a porondon" - énekli a virtuóz pályafutására visszatekintő középkorú Liszt Ferenc Fekete Gyula bicentenáriumi művében, s az egyszerre büszke, elégületlen és ironikus kitételt akár a "félkomoly opera" ősbemutatójának recenzense is elismételheti. Mert hisz' az okvetlenül üdvözlést és elismerést érdemel, hogy újabb játszható alkotással gazdagodott a magyar operairodalom, míg ellenben a mű és a színrevitel elegyes összhatása némi csalódást éppúgy ébreszthetett a közönségben, mint enyhébb vagy épp erőteljesebb iróniát. Az új opera ugyanis részint szándékoltan, ám részint alighanem akaratlanul olyan, egymással ellentétes benyomásokat keltett, amelyeket nem könnyű egyetlen értelmező/értékelő jelző köré gruppírozni.

A LuMú második emeletén a látogatót egy bakelitlemezből kivágott betűkből összeálló szöveg fogadja: Communism Never Happened. Ciprian Muresüan nemrégiben a Trafóban is kiállított munkája mintegy előre jelzi a múzeum gyűjteménygyarapítási megfontolásait. Az utóbbi két évben beszerzett (megvásárolt vagy felajánlott) műtárgyak ezek szerint a posztkommunista régió (nagyrészt Magyarországon már bemutatott) művészetére fókuszálnak, ezen belül is a posztkonceptualista tendenciákra, illetve - mint a tárlat megtekintése során kiderül - a konceptualista előzményekre, a hetvenes évek neoavantgárd művészetére. S bár érezhető az igény, hogy a LuMú egyfajta regionális művészeti központként (gyűjteményként) határozza meg magát, a mostani anyag nagy részét mégis magyar művészek jegyzik.

Mi tagadás, az élet majdnem olyan igazságtalan, mint egy rossz kritikus. Mással ugyanis aligha magyarázhatnánk a tényt, hogy a William Christie által vezetett régizenés mintaalakulat második MűPa-beli fellépésén a világraszóló zenekar tüneményét jószerint háttérbe szorította a vele Budapestre érkező fiatal angol tenor, Ed Lyon közreműködése.

A határon túli osztrákok (mintegy 8 millió 402 ezer 908 fő) megismertetését Eva Menasse egy országos méretekben kicsinynek mondható, de annál emlékezetesebb csoporttal, a Menassékkal kezdte. A 2005-ös Vienna virtigli családregény volt, zsidókra és focistákra (zsidó focistákra) mért válogatottsággal meg sok-sok, irodalomba átsegített családtaggal: nagyapával, apával, testvéri és egyéb kötelékekkel.

Fiatalkorúak börtöne. Munka a gazdaságban.

Ha a retrospektív kiállítás kifejezést halljuk, nagy terekre, kronologikus áttekintésre, vaskos katalógusra gondolunk. Ha megtudjuk, hogy több évtizede egy adott művészeti ágban tevékenykedő, számos díjjal elismert alkotóról van szó, várakozásunk fokozódik.

A fiú szeretne felnőni az apához, de az apa zord szavak mögé rejti érzéseit, és ez a fiú mérgét csak hevíti. Az apa sosem volt ott, amikor a fiának szüksége volt rá, mert hivatása a polgári otthonok melegétől távolra vetette, pedig egy elismerő szó, egy atyai vállveregetés oly sok mindenre gyógyír lett volna.

londoni kamaraestjét rögzíti a kiadvány, amely nem könnyen beszerezhető nálunk, de minden térdig járást megérdemel. A Wigmore Hallban 2009.

Aprólékosan kimunkált, szórakoztató munka kisebb-nagyobb hibákkal - röviden így értékelhetnénk a hazájában népszerű svéd írónő krimijét. A két szálon futó (és természetesen egymást keresztező, majd egybefonódó) történet gyengébbik vonala a sorozatgyilkos fiatalember sztorija, mindenekelőtt a némileg hatásvadász - és ami bosszantóbb: az előre látható - végkifejlet miatt.

A britpoppal is hogy jártunk! Sokáig a kutya se jött hozzánk, aztán meg láthattuk a Stone Rosest John Squire nélkül, a Suede-et Bernard Butler és az Oasist Noel Gallagher nélkül. A kamut kaptuk britpopból is, az igazi ászok nélküli fapados verziót.

Derült égből villámcsapásként érkezett meg a legújabb Radiohead, hiszen csupán egy héttel az internetes debütje előtt vehette hírét a világ - s miután pimasz módon még korábban is tették közzé az ígértnél, valóságos hisztéria alakult ki körötte. Az efféle hetyke játszadozás a zenepiaccal lassan hagyománnyá nemesül az oxfordi bandánál, hiszen a legutóbbi korong, az In Rainbows is hasonlóképp hirtelenjében tűnt elő, ráadásul - amolyan forradalmi gesztusként - annyit kellett fizetni érte, amennyit akartunk.