Koncert

Jelenetek egy életműből

Dream Theater

Zene

A Pink Floyd The Wallja, a Who Tommyja, és a Queensrÿche Operation: Mindcrime-ja a három legfontosabb lemez, ami az amerikai progresszív metál úttörőit megihlette, amikor 1999-ben stúdióba vonultak.

Nem szokás megugrani, ha tudatosan helyezik ilyen magasra a lécet, de Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory című albummal ez összejött, sőt, az azóta eltelt húsz évben a Scenest együtt emlegetik a leginspirálóbb konceptalbumokkal a progresszív szcéna birodalmán túl is. A két idősík között laza reinkarnációval ugrándozó, rémálmokkal, szerelemféltéssel, rejtélyes gyilkossággal tarkított történet pszichothrillernek sem utolsó, de a lemeznek ennél is nagyobb érdeme, hogy befogadhatóvá teszi az egyébként csak egy szűk réteg számára értékelhető progresszív metált, azt a műfajt, amelyiket ha nem is kizárólagosan, de elsősorban a Dream Theater keltette életre.

Engedve az óriási rajongói nyomásnak, tavaly ősszel a Scenest újra műsorra tűzték, így húsz év után újra teljes egészében játsszák a világ arénáiban. Persze azóta sok minden változott az együttes életében. Az alapító vezéregyéniség, Mike Portnoy dobos 2010-ben dobbantott, és utódja, Mike Mangini talán megbízhatóbban is teljesít nála, mégis kevesen tagadnák, hogy a gyakran összeférhetetlen kapitány távozásával valami menthetetlenül kiveszett a DT-ből. Az ő hiánya volt a legfájóbb a mostani koncerten is, de nemcsak azért, mert korábbi színpadi jelenléte még ülve is vetekedett az énekes-frontember James LaBrie-éval; Portnoy a Scenes-koncepció megalkotásában, kivitelezésében is meghatározó szerepet vitt, így minden bizonnyal neki fáj a legjobban, hogy a saját gyermekének tartott alkotás nélküle is eredetiben futhat, ráadásul egyre többen lehetnek a közönség soraiban, akiknek egyáltalán nem számít, hogy ki püföli a dobokat.

Már csak azért is, mert ahogy az elmúlt harminc évben szinte mindig, most is a gitárfenomén John Petruccié a főszerep. Mivel a kon­certek olykor egyharmadát is kitevő instrumentális blokkok alatt LaBrie eltűnik a színpadról, a gitáros kvázi frontemberként vonja magára a figyelmet, ami azért is óriási teljesítmény, mert nem egy Jimmy Page-hez vagy Slash-hez hasonlítható karizmatikus alak, így tényleg nincs más eszköze, mint a lenyűgöző hangszerkezelése. De a szakma „ufója” John Myung basszusgitáros is, a másik alapító tag, aki nem mozdul sem az együttesből, sem a színpadon számára kijelölt pontról. Jordan Rudess már a harmadik billentyűs a sorban, bár ez a Scenes esetében nem okozhat gondot, hiszen a zenész a lemez megjelenése előtt lett a DT tagja. Ráadásul Rudess egy olyan, a romjaiban heverő Dream Theaterbe érkezett a kilencvenes évek végén, amely épp kudarcot vallott a kiadójuk halvaszületett ötletével, hogy a progresszív metált a közízlés igényeihez igazítsák. (Ebben az a Desmond Child is segítségükre volt, aki akkor még nem a „halszagú” termékeit hasznosította újra.)

De a lényeg az, hogy a zenekar a Scenes-projektre már szabad kezet kapott a kiadótól, Petrucci és Portnoy ült a produceri székbe, és Rudess is hozzátette a magáét. Portnoy távozásáig öt olyan Dream Theater-lemez jelent meg, amelyből legalább kettőt bármely rajongó magáénak tud érezni, de a 2010 óta kiadott négy albumon már vadászni kell az igazán eredeti momentumokat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 2016-os The Astonishinget hiába reklámozták a Scenesnél is gigantikusabb konceptalbumként, az szinte visszhangtalan maradt, a legtöbb rajongó legfeljebb becsületből hallgatta meg egynél többször.

Nem meglepetés, hogy a mostani turnén a legfrissebb, Distance Over Time című album dalaival vezetik fel a fő műsorszámot, mint ahogy az sem, hogy ezt csak szerényebb lelkesedéssel fogadják azok, akik a két évtizedes lemez miatt szedték elő a DT-pólóikat. Ám abban a pillanatban, hogy elindul a Scenest bevezető metronóm kattogása (a lemez hipnózissal kezdődik), mindenféle nosztalgikus mellékíztől mentesen újra az 1999-es csúcsokon érezheti magát mindenki, miközben a 2020-as elvárásoknak megfelelően szólal meg minden „jelenet”, és szerencsére a máskor gyakran bizonytalankodó LaBrie is jó napot fogott ki. Bár az emlegetett „felfrissített látvány” nem sokat tett hozzá a produkcióhoz, a varázslat így is tökéletesen sikerült: aki ott volt az Arénában, egy felejthetetlen Scenes-előadást őrizhet az emlékezetében.

Papp László Aréna, február 8. (Mike Portnoy a Sons of Apollo nevű formációjával március 25-én lép fel Budapesten, vele lesz a Dream Theater második billentyűse, Derek Sherinian is.)

 

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.